Életrajz, portré, riport, emlékkönyv

Szinay Árpád 1942. november 25-én született Veskócon (ma Nagykapos). Miután édesapját – mint volt magyar katonát – 1945-ben fogságba vitték, ahonnan csak hónapok múlva szabadult, édesanyjával a hat kilométerre lévő Palágykomorócra, anyai nagymamájához költöztek, és a Szovjetúnió jóvoltából (Veskóc és Palágy között létre jött a szovjet-csehszlovák államhatár) 1957-ig ott (apa nélkül) nevelkedett. Amikor 1957 februárjában, miuán megkapták a kiutazási engedélyt és visszakölözthettek az akkor már Csehszlovákiához tartozó szülőfalujába, édesapjához, igazi könnyeket csak a felejthetetlen Julcsa nagyi és Nina Pavlovna felcsernő után hullajtott.

Szeretni valóak a régi fotók. Mert olyan régi rajtuk minden, A nyolcvanas években máshogy néztek ki az emberek és máshogy néztek egymásra. Más ruháik voltak, más frizurák és szemüvegek, minden valahogy más volt, pedig ugyanolyan mozdulattal nyúltak kanállal az üst felé, lógatták szájukból a cigarettát, írtak párt sort a köteteikbe, ugyanilyen összeszorított ujjakkal jelentkeztek, mint Dormán László fotóin, vagy mint most mii. Ők is hordtak nyakláncot, ők sem hordtak nyakkendőt, vitatkoztak, beszélgettek, egyetértettek, nevettek, de valahogy más volt régen mégis. (Terék Anna)
 

Fóris István feljegyzései a barcasági közelmúltba csábítanak – a történelem szempontjából a huszadik század első fele szinte a tegnap volt –, abba a hátországba, mélyebb rétegbe, amelyről csak a közvetlen átélők tudnak hiteles részleteket elmondani, a volt valóságát megjeleníteni. A naplónak van stílusa, erényei lekötnek. Nyelve érzékletes, erőteljes. Több egy puszta néprajzi adatsornál, faluképnél, szociográfiai felvételnél. Idillnek, nosztalgiás falukép gyanánt végképp használhatatlan. Forrásértékű munka. A töredékek sejteni engedik, mi veszett oda, mit semmisített meg a feljegyzések gazdája utólag, mit emésztett meg a könyörtelen idő és az utókor közönye. Fóris István 1886–1950. (Sebestyén Mihály)

…egy születésnapi köszöntő írásokat tartalmazó kötet előszava – természetéből adódóan – többnyire szubjektív. Különösen, ha olyan barátról, tanárról, pályatársról van szó, mint az ünnepelt, aki úgy érzi, attól boldog, ha körülötte az emberek boldogak. „Ha valakit szomorkodni látunk, meg kell kérdezni tőle, mi bántja, mert sokszor azon múlik, hogy valaki boldogtalan, hogy senki nem kéri meg tőle, mi baja.” És ő megkérdezi, amikor eljön a kérdezés ideje, mert mindenkire figyel, mindenkire van ideje; nem csak a szakmai problémákat hallgatja meg, hanem az embert próbálja látni még a szakmai problémák mögött vagy előtt is, mert abból sok minden látható, sok minden érezhető, amit akár szavakkal nem is tudnánk kifejezni, hiszen a szavak valódi jelentése minden ember belső egyedisége miatt más és más lehet, és mert néha vannak dolgok, amiket nem leírni, nem kimondani kell, hanem érezni és éreztetni. (Fazakas Emese)

Ha vallatóra fogjuk alakításainak sorát, egyértelműen bomlik ki a pályaív. Korosztályos társa lévén lehettem pályaindító alakításának: Kovács György rendezésében Liliom megformálásának. Ahogyan ebben a földi valóságot égi játékká emelő darabban a marcona külsővel és modorral palástolt belső emberi melegség végül eluralja a szerepet, úgy kellett az életmásoló színjátszó eszközöket stilizálni és a színpadot létértelmező térré változtatni – s Mikse László ebben az „elemelésben” jeleskedett. Éreztük: egy olyan új tehetség jelentkezett, aki képes új idők új dalait új módon megszólaltatni. (Kötő József)

Dél-Erdélyben mostanában halnak ki egykor színmagyar falvaink utolsó magyarjai. Sírkertek vándorolnak az utódnépek házainak alapjába, mert nincs már, aki értelmezni tudja a feliratokat. Lelkipásztorok küzdenek pár lelkes nyájukkal, hogy fennmaradjon a magyar szó olyan térségekben is, amelyekről már a felvidéki, délvidéki, erdélyi vagy várvidéki kisebbségünk sem tudja, egykor szervesen kapcsolódtak szellemi szállásterületeinkhez. Valóban reménytelen ez a küzdelem?

Sok ezer kilométerre a Kárpát-medencétől, Törökország, Kazakisztán, Egyiptom és Franciaország területén élnek olyan népcsoportok, akik évszázadok óta töretlenül hiszik, hogy ősapáik egykor Magyarország területéről származtak el, illetve a magyarsággal rokonságban állnak. Törökországi madzsarok, egyiptomi magyarábok, kazakisztáni madjarok, provence-i városlakók egymástól kontinensnyi távolságban, gyökeresen eltérő történelmi háttérrel titkos szatellitként keringenek a magyar história vonzásában. Kik ők? Mivel magyarázható apáról fiúra hagyományozódó kötődésük a magyarsághoz?

Arany Tibor története szüleink nemzedékének története. Azoké, akik 1956-ban fiatalon találkoztak a szabadsággal,és egy életre elkötelezték magukat annak szolgálatában. Azoké, akik szembe mertek szállni a világtörténelem egyik legagresszívabb diktatúrájával;azoké, akik fegyvert fogtak az azt védelmező hazai zsoldosokkal és a világ legerősebb hadseregével szemben, hogy megpróbálják megvédeni a hazát,az emberi méltóságot és a szabadságot. Azoké, akik messze idegenben is őrizték azt, amire azokban az októberi napokban egyszer és mindenkorra feltették az életüket.

Laik Eszter beszámolója a Jött, mint vadvirág a réten című kötet bemutatójáról

Műfajilag nehezen beskatulyázható Pap István könyve. Van benne önéletrajzi feljegyzés, fogságélmény, moralizáló töprengés, az élet derűs oldalait a legnehezebb pillanatokban is észre vevő természetes észjárás írásban megfogalmazott lenyomata. Kemény kétkezi munkába belenevelődve, a második világháborúban és a több éves szovjet hadifogságban edződött gazdamérnök, egyetemi tanár, majd akadémikus közvetlenül az 1989-es decemberi fordulat előtt, alatt és után a Brüsszelben élő lányainál keltezi első feljegyzéseit. Jó íráskészségű, művelt emberként fogalmazza meg kérdéseit, keresi a válaszokat, és vonja le a rövid 20. században itt, Erdélyben élt, sokat, sokat tapasztalt gondolkodó értelmiségi tanulságait.
 

Nagy Erika legújabb kötetében részben új, az utóbbi években nem csak Szlovákiában elhanyagolt műfajt választott, méghozzá az irodalmi riport műfaját. Mindeközben természetesen hű marad régebbi munkáihoz is, hiszen nem húzza magára a divat diktálta zsánereket, nem talál ki unalmas fiktív történeteket. Azon a területen marad, ami sajátos és szuverén, amit szeret, tehát a szülőföldjén, a Csallóközben. Itt talál olyan érdekes embereket, akik nem csak résztvevői, de sok esetben hősei is a mindennapok történéseinek, hiszen sajátos értékrendjükkel, tetteikkel, szívósságukkal és hitükkel két lábbal, szilárdan állnak a földön. (Szilvássy József)

E mű második, bővített kiadása, elsősorban annak köszönhetően gazdagabb az előzőnél, hogy feldolgozhatta Simonyinak Márai Sándorral folytatott időközben megjelent izgalmas levelezését, illetve az első kiadás óta született Simonyi-irodalmat. Megjelent Simonyi Imre halálának 20. évfordulójára. Csibra István már az 1950-es években felfigyelt Simonyi Imre költészetére, és – gyulai barátai bíztatására – mindmáig egyedül ő írt kismonográfiát Simonyiról (2003).

Tőkés László és a román politikai rendőrség negyedszázaddal ezelőtti küzdelmének felelevenítését azok a támadások is indokolják, amelyek napi politikai csatározások  forgatagában a rágalmazástól, nemtelen gyanúsítgatásoktól sem riadnak vissza. Az elvakult, tudatos torzítással szemben ez a könyv a dokumentumokra épít, hagyja a korhű szövegeket beszélni, épp csak annyi kommentárt fűz a történésekhez, amennyi elengedhetetlenül szükséges a jobb megértéshez, a szereplők beazonosításához. Múlt, jelen, jövő szerves összetartozásának érzékeltetésére a kronologikus szemlélet látszott kézenfekvőnek. Ezt a célt szolgálják a fotók is, amelyek nagy részét a román állambiztonság fotósai készítették.

Maga az írás késztetése elegendő erő-e, hogy írni tudjak? Vagy az évek csöndjében, amikor csak szellemi képzéssel foglalkozom, felgyűlnek a szavak? A sors mindig meghozza, amivel adósom. Semmit sem visszatartani, amit a teremtés kezembe adott! Túljutni az elkeseredésen, a fölöslegesség-érzésen, hiszen megvan a helyem e világban, amit nem foglalhat el rajtam kívül senki. S ez néha erős bizonyosság. Máskor meg csak egy mondat. Az írás visszafordíthatja arcomat a művektől az élet felé; s ekkor a tevékenység szellemül át. Jó a végére jutnom valaminek. Jó eljutni a pontig, hogy mondatom eleje is világosabb legyen. Meg a mondatot leíró kéz is tudatossá váljon.

Naplójában, mely az utazást követő harmadik évben születik hányattatások, testi-lelki tusák közepette, Bölöni Farkas sok mindent elárul magáról, amire különben az életrajzírók soha nem jöttek volna rá, hiszen efféle igazán személyes napló, vallomásos önboncolás még ritka irodalmunkban a 19. század elején; Farkas Sándor is kísérletképpen veti papírra gondolatait, vívódásait: rendszertelenül, pillanatnyi benyomások hatására sebtiben jegyzi fel; s mikor az év végén visszaolvassa, nem kis fanyalgással veszi tudomásul, túlságosan őszinte volt.

Morvay Pál (1914–1990) nem volt újságíró, legalábbis foglalkozásszerűen, de több volt annál. Írásainak elsősorban hírértékük volt és van mind a mai napig, olyan hírek, információk, amik nagyon fontosak voltak, elsősorban azok számára, akik akkor és ott éltek, illetve a mai erdélyi vagy Erdélyből elszármazott emberek számára is; az idősebbeknek, akik átélték, a fiatalabbaknak, hogy tudomásuk legyen azokról az eseményekről, színjátszásról, néptánc együttesek sikereiről, hangversenyekről, interjút készített zenészekkel, képzőművészekkel, olimpikonnal, népnevelővel, egyszerű, tehetséges emberekkel, bejárta a környék falvait, elbeszélgetett a kalotaszegi emberekkel, írt a sikereikről, bekapcsolódott az egyházközség életébe, tisztséget vállalt a gyülekezetben, és életével, munkásságával példát mutatott emberségben, kitartásban...bővebben

Emberi tulajdonság, hogy szívesen olvasunk érdekes történeteket ismert vagy ismeretlen emberekről. Tompa Mihályról sok érdekes anekdota maradt fenn Gömörben, ezekből gyűjtöttem össze egy csokorra valót ebben a könyvben. Nem a költőről írtam, hanem a hatalmas termetű, a szerelmes, a beteges és még sok jelzővel illethető Tompa Mihályról.

„Bármekkora tisztító és megváltó hatása lesz talán ennek a háborúnak politikai tekintetben, az nem fogja ellensúlyozni azt a rombolást és pusztítást, amelyet példátlan brutalitásával az emberiség erkölcsi javaiban véghezvisz. Ma már nincs nemzetközi jog, tisztesség, becsület, emberiesség, sok olyan igazság sem, amelyet mindenki elismerne. Ma csak az jogos, tisztességes és igaz, amit a nemzetek határtalan és könyörtelen önzése magára nézve hasznosnak talál. Elszomorító látni, hogy a külföldi szellemi élet kitűnőségei hogy lesznek egymásután rabjaivá a legvadabb és legvadabb gyűlölködésnek. Már tudományban, művészetben, irodalomban sincs tárgyilagos ítélet, amit az emberiség szellemi közkincseinek tartottunk azok nagy része elveszti elismert értékét napjainkban. Már nincs emberiség, nincsenek a civilizációban versengő nemzetek, a népek egymást kölcsönösen fölfaló különböző fajú farkas falkákká változtak.” (1915. augusztus 18.)

Kratochvil Károly (1869-1946) a magyar történelem méltatlanul elfeledett nagy alakja. A Székely Hadosztály parancsnokának összegyűjtött írásai nemcsak a katonát, hanem az esendő ember, a művelt, gondolkodó intellektus, a politizáló közéleti férfiú és az igaz magyar hazafi vonzó arcélét tárják elénk.

Az irodalmi ambíciókat is ápoló Kozma Miklós – utolsó évtizedében a magyar politikai élet befolyásos szereplője, miniszter, az MTI, a Magyar Rádió, a Magyar Filmiroda vezetője, végül Kárpátalja kormányzói biztosa – mániákusan dokumentálta életét, amivel felbecsülhetetlen értékű forrást biztosít a kor történelmével foglalkozó történészeknek. Értékelői szerint legfőbb tulajdonságai közé tartozott makacs színvonaligénye, az elvei feladásai nélküli kompromisszumkészség és az üzleti érzék...bővebben

Nagy Benedek pályájának, s érdeklődésének és társadalmi elkötelezettségének köszönhetően az elmúlt közel 60 esztendő krónikása lett – nemcsak szemtanúként, hanem a történések aktív részeseként is. Ezért érdekes, közérdeklődésre számot tartó Nagy Benedek visszaemlékezése.