Színháztörténet

Kötetünk - a kiadónknál 2015-ben megjelent íróportréi, a Határsértők után - ezúttal a József Attila-díjas TÓTH LÁSZLÓ (1949) színháztörténeti dolgozataiból ad válogatást. A szerző kutatásai főleg a mai Szlovákia területére eső kisebbségi, illetve 1918 előtti magyar színházi történések, hagyományok, s ezen belül a komáromi és a pozsonyi magyar színjátszás egészének feltárására, vizsgálatára irányulnak...bővebben

Janovics Jenő a kolozsvári magyar színház vezető színésze és igazgatója volt az 1900-as évek elején. Kézirata, amely a kolozsvári színjátszás 1903 és 1918 közötti periódusát fogja át, az új színházépület felépítésétől a román hatalomátvételig. 1940-42 között íródott, és mindmáig kiadatlan. Janovics Jenő örökösök nélkül hunyt el, kézirata az Erdélyi Múzeum Egyesület kézirattárából került elő. A rendkívül fontos színház- és kultúrtörténeti kiadvány Senkálszky Endre érdemes színművész bevezetőjével, illeteve Kötő József utószavával és jegyzetanyagával jelenik meg.

A szerző a kolozsvári református kollégiumi tanulók iskolai színjátszásának előmozdítását kérő felhívástól, a Nemzeti Játszó Társaság 1813. évi törvényein át Déryné, Prielle Kornélia, Szerdahelyi Kálmán, Jancsó Pál, Egressy Gábor és mások életének, munkásságának titkait tárja fel elsősorban levéltári források alapján.

Kugler Alajos. – Sopron : Petőfi Nyomda,1909. – Hasonmás kiadás

"Sopron (a kelta "Scarban" s a római "Scarbantia", német nevén: "Oedenburg") egyike Magyarország legműveltebb városainak, amely hazánk történetében ősidők óta mindig nevezetes szerepet játszott. Olyannak teremtette eleven történetet fakasztó kedvező földrajzi helyzete s ezzel karöltve kiváló közművelődési érzéket nevelő nagy történelmi multja."

A szabadkai magyar nyelvű hivatásos színjátszás első negyven éve bemutatásának egy lehetséges változata ez a színháztörténeti könyv, mely a megvalósított színielőadásokat és a színészi játékot elemző korabeli vajdasági magyar színházi kritikák és egyéb vonatkozású írások alapján íródott. Az első negyven év egyik alapvető sajátossága a nép- színházi/repertoárszínházi jelleg volt. A színházi előadások okán, ily módon kívánok emléket állítani rendezőknek, díszlet- és jelmeztervezőknek, zenei munkatársaknak, koreográfusoknak, de mindenekelőtt a produkciókat realizáló színészeknek, mert Ascher Tamás neves magyar rendezővel együtt hiszem és vallom, hogy: „a színház lelke és lényege a színész!”.

ennek az albumnak (maradjunk most is ennél a műfaji megnevezésnél, hiszen jobbat tavaly óta sem találtam ki) a tárgya ugyanaz, amelyről az is szólt: a Nagyvárad egyik főterén, a város polgárságának akaratából 1899-1900-ban emelt színház. Ez az épület, amely születésének pillanatában a Szigligeti Színház elnevezést kapta, azóta - és ennek éppen most 100 esztendeje - Nagyvárad egyik, a városképet is döntő módon meghatározó remekműve...

Virág Gábor e kötete nemcsak a színházi szakma számára értékes, hanem hagyományőrző és -építő szerepe miatt Topolya és a Vajdaság művelődési-kulturális életének is fontos eleme. Miután 1949-ben hivatalosan is kezdetét vette az intézmény működése, megindult egy olyan folyamat, amely széleskörű kulturális és művészeti nevelést nyújtott  a korabeli színházlátogatóknak. Fennállásának tíz esztendeje alatt, számtalan akadállyal megküzdve, az amatőr színház majdhogynem hivatásos színházzá nőtte ki magát, lelkes és odaadó színészgárdájának köszönhetően. Ez a számos fotóval illusztrált, impozáns kötet remélhetőleg sok mindenkinek szerez örömet, és sok színészt ment át az emlékezés általi öröklétbe.

Az elmúlt évtizedek politikájának következményeként a magyar emigrációs irodalom és művészet számunkra sokáig ismeretlen, olykor "tiltott" terület volt. Az utóbbi időben megnövekedett az érdeklődés az emigráció s ezen belül "Magyar Amerika" közösségének; életének, kultúrájának még fellelhető dokumentumai iránt...

Az olvasó két vaskos kötetben ismerheti meg Piroska Katalin és Piroska István sok éves fáradságos munkájának eredményét, Arad város magyar színjátszásának krónikáját, adattárát és dokumentumait. Az első könyv 1818-tól, a magyar vándorszínészet hőskorától kíséri figyelemmel a város és színháza történetét egészen az új század elkövetkeztéig. Jelen kötetük pedig a 20. század első felének történéseiben kalauzol bennünket...

A magyar színháztörténet szempontjából Arad az egyik legfontosabb városunk, nem volt véletlen, hogy színháza 1902-ben Nemzeti színház rangot kapott, és a város hírnevét öregbítette az állandósult színészet, valamint a pesti színpadokra került színészek népes tábora. Ebben az első kötetben Piroska Katalin segítségével az olvasó majd könnyen eligazodhat a színházi múlt 1905-ig bemutatott tanulságos eseményeiben, s a színházi szakemberek számára pedig rendelkezésre áll majd Piroska István gondosan összeállított repertóriuma, amelyből bárki megtudhatja, hogy évadonként milyen színdaraboknak és kiknek tapsolhatott az egykori néző. (Dr. Enyedi Sándor színháztörténész)

Az európai irodalom- és színháztörténet-írás a 18. századot az érzékenység korának tekinti, de a korabeli magyar színház- illetve drámaelméleti írások, drámaszövegek és színlapok is arról tanúskodnak, hogy az érzékenység kifejezésnek a kor magyar literátorai is különleges szerepet tulajdonítottak.

Minden bizonnyal mióta színház a színház (s ennek pedig van vagy háromezer esztendeje), nálam sokkal pallérozottabb elmék is feltették már maguknak ezt a kérdést, és megpróbálták összetevőire bontani azt a rendkívül bonyolult erőátvitelt, amelynek eredőjeként a mindenkori nagyérdemű publikum megismerheti a szellemi megtisztulás - ama bizonyos katarzis - semmi mással össze nem hasonlítható erejét...

Több szempontból is nagyon fontosnak tartom e munka megszületését. Ez a könyv ugyanis mindenekelőtt egy szűkebb (színházi) és tágabb (települési) közösségnek, de szélesebb értelemben, a vajdasági s az egész magyar színháztörténetnek is nélkülözhetetlen forrásanyaga. Amióta létezik hivatásos magyar nyelvű színjátszás, a színház - mint épület és tevékenység - mindig a társadalmi és nemzeti progresszió egyik legfontosabb intézménye volt. Hogy ez ma és a jövőben is legyen, többek között fel kell tárni és széles körben ismertté kell tenni ezen intézmények múltját, történetét, jelentőségét. Ez a feladat bizonyos korszakokban és földrajzi területeken egyenesen kötelező, hiszen egy közösség erkölcsi és etnikai tartását, szellemi horizontjának tágasságát befolyásolhatja...bővebben

A kötet többévi kutatómunka eredményeként hat tanulmányt gyűjt össze a 18-19. századi magyarországi és erdélyi gyermekszínjátszás köréből. Az egyes tanulmányok a korabeli gyermektársulatok összetételére és működésére, vándorlásuk történetére, a színpadi gyermekprodukciók természetére, fogadtatásuk kérdéseire vonatkoznak. A korszak legnépszerűbb gyermektársulatáról, Felix Berner együtteséről külön tanulmány értekezik. A könyv második írásában további tizenegy principális és együttese kerül bemutatásra, ugyanakkor kísérlet történik a magyarországi gyermekszínjátszás tipológiájának körvonalazására. A kötet harmadik és negyedik, erdélyi tárgyú írása egyrészt a felnőtt együttesek gyermekszínészeiről, másrészt az erdélyi színitanodákról szól. A sort a recepciótörténet egyetlen fejezetének bemutatását követően a gyermekszínjátszás elméleti kérdéseit vizsgáló tanulmány zárja. A kötet mellékletében a társulatok enciklopédiája, az előadott darabok katalógusa stb. mellett korabeli portrékat, színpadképeket, illetve több szövegforrásat közlünk.

Vakmerőnek kell lennie annak, aki Kolozsváron Janovics Jenő színházigazgatói pályafutása után hasonló feladatra vállalkozik. Két színházat épített fel, az épületekben ma is a város négy legrangosabb előadó-művészeti intézménye működik. Nem is merem megkérdezni: mi lenne, ha nem építtette volna fel azokat több mint egy évszázada? A felemelő örökség büszkeségével és terhével folytatjuk munkáját: a színház és az opera él, Janovics egykori elképzeléseinek megfelelően két külön intézményként...

Az 1939-ben indult sorozat első kötete volt, amelyet dr. Jancsó Elemér rendezett sajtó alá. A kolozsvári magyar színészet állandó hajlékának létrejövetelét, a korszak magyar művelődésének egyik legnagyobb eredményét mutatja be, egyúttal azt az addig soha nem tapasztalt romantikus lelkesedést, amelyet az akkoriban megszületett polgári és nemzeti érzés tett egységessé. 1942-ben, a kolozsvári színészet 150. évfordulója alkalmából egy újabb kiadást is megért. E harmadik, bővített, javított kiadást Lázok János színháztörténész szerkesztette, aki a szöveget, a hitelesség érdekében, Szőcs Katalin segítségével az eredetivel összevetette és kijavította.

A kötet tanulmányai: "Hívebb emlékezésül." - A csehszlovákiai magyarság hangja a "hallgatás éveiben"; A csehszlovákiai magyar színjátszás nyolcvan éve 1918-1998; Köz - művelődés - történet.

Százéves évfordulóját ünnepli a magyarság legjelentősebb kultúregyesülete, a szabadkai Népkör.

A nagy jelentőségű évforduló kapcsán szükségesnek tartottam megismertetni a jugoszláviai magyarság küzdelmes munkáját a színjátszás terén azokkal, akiknek ez mindeddig ismeretlen volt. Hadd vegyenek tudomást a két háború közötti hősies harcról, amelyet részben a hivatásos, részben a műkedvelő színházi emberek vívtak a régi Jugoszláviában azért, hogy fenntartsák a színjátszás iránti érdeklődést a közönség körében, másrészt, hogy a fiatalság megismerje a magyar klasszikusokat és a modern magyar, valamint a művelt nyugat irodalmának termékeit. Ezt csak egy módon érhették el, éspedig úgy, hogy társulatot létesítettek, amely nem hivatlos színtársulatként, hanem amatőr színházként működött.

Galántai Csaba színháztörténész hiánypótló munkájában a magyar színháztörténet méltatlanul elfeledett alakját mutatja be. Márkus László (1881–1948) a huszadik század első felének nagyformátumú művészegyénisége: kritikus, drámaíró, díszlet- és jelmeztervező, film- és színházi rendező, színigazgató és főiskolai tanár...

A magyar kultúra alakulásában a színháznak különleges szerepe volt. Számos magyar színháztörténettel foglalkozó írás szinte heroikusnak tünteti fel az erdélyi magyar színjátszás kezdeteit, intézményesedésének folyamatát. Az intézményes magyar színészképzés 1865-ben indult, miután I. Ferenc József elrendelte a Színészeti Tanoda felállítását, és annak eltartására pénzt biztosítottak...bővebben