Próza

Boldogság, vagy bánat? A regény zsebtolvaj hőse látszólagos apátiával védekezik a világgal szemben. Harmincéves, túl egy fájdalmas szerelmen. Élhetne jobban, ám ehhez el kellene fogadnia dúsgazdag, kéjenc apja reguláit.

“Jack London regénye, A zubbony, Csillagok vándora mintha ablakot vágna az életre, amin kitekinthetünk, s megtanulhatunk látni.
Darrell Standing teste szorosan befűzve a zubbonyba,meggyötörten, még lázong a sorsa ellen; évek alatt kialakult személyisége az egyetlen, amivel magányában felkészülhet a halálra. ”  (Jakabffy Andrea)

Jack London (1876-1916) amerikai író, elbeszélő. A világirodalmi rangú amerikai író, népszerűsége mind a mai napig töretlen. Az emberi társadalom megreformálásáért küzdött, legkedvesebb szereplői vakmerő kalandorok, "éneklő" és "beszélő" kutyák, legkedvesebb színterei az erdő és a tenger voltak. 

"Komor, isten háta mögötti hely, kőfalak, vadvirágos rétek és titokzatos, zöldellő rengetegek világa", fogalmaz az egyik szereplő a történés helyszínéről. Bizarr, furcsa világ a zárt, időtlen közösségben; olykor egy-egy halvány jelzés sejteti, hogy valahol a XVII., XVIII. század táján lehetünk. A külső világ történései ide nem szűrődnek be, az idő csak mint a születés vagy az életből kilépés, illetve a lét-nemlét közötti pillanatként jelentkezik...bővebben

Tamási „Ábelére” nincs magyarázat. És nincs felelet sem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs kérdés.

Ábel mi vagyunk, mindannyian, még a legelvetemültebbek is, azok is, akik kirobbantják a fát a Hargitán, akik ügyeskedni próbálnak, és azok is, akik vállalják a havasi létet, akik ésszel-hittel, puszta kézzel küzdenek meg a mindennapokért: mind-mind Ábelek vagyunk. (György Attila)

Bizony, Ábelnek is el kellett menni a világ túlsó oldalára, hogy megtudhassa: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne...

És ez így helyes, mert ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket, sokféle utat kell bejárni. S nem is az utazással van a baj. Hanem többnyire a hazatéréssel. Ez az utolsó nagy próba.

Van, amikor azért könnyebb a rengetegben, mint az országban. Már csak azért is, mert Ábelnek néha könnyebb eltévedni az országban, mint a rengetegben – persze, csak időlegesen, hiszen végső soron mindkettő az övé. Az övé is.

Amennyiben az Ábel a rengetegben az Atya jegye alatt zajlik – hiszen mégiscsak egy atyai környezet az, kicsit zord, kicsit rideg, de otthonos, és árad a szeretet belőle, akkor is, ha semmi más nem maradt –, úgy az Ábel az országban a Fiúé. A mindenkori első, vagy harmadik, vagy nyolcadik népmesei fiúé, aki elindul szerencsét próbálni az idegenségben: no egyelőre nem hetedhétországon túlra, csak éppen „ide”, egy erdélyi nagyvárosba. (György Attila)

Az erdélyi származású, Magyarországon élő írónő regénye korábban a Helikon című folyóiratban látott napvilágot folytatásban. A történet főhőse Adélka, a naiv és szeretetre, szerelemre éhes könyvtároskisasszony, aki egész életét a könyvtárosi rend jegyében próbálja matematikai pontossággal vezetni, noha az élet, sajna, egészen másképp működik. Találós kérdésekbe csomagolt apróhirdetéseire csupa lehetetlen alak jelentkezik, mígnem kalandos párkeresési akcióira a főzős gyilkos teszi rá a pontot...bővebben

A kötet Mács József két korai regényét, az 1964-ben írt, de nemzetiségpolitikailag kényes témája miatt csak 1968-ban megjelenő Adósságtörlesztést, valamint az 1980-ban kiadott Szélfúvásbant tartalmazza. A szerző gazdag életművének kiteljesedése és elismertsége a nyolcvanas évektől követhető nyomon, ugyanakkor korábbi értékei számbavétele éppen ezért volt fontos a kiadó számára ezzel a két korai regényének újbóli kiadásával.

Kevésbé ismert és teljesen ismeretlen, a nép ajkán született vagy szájhagyomány útján őrizgetett legendákat, regéket, mondagyanús történeteket tartalmaz a könyv. Sőt az utóbbiak között több olyan van, amely valóban úgy történt, ahogy a könyvben meg van írva. 

"Rácz Bogi könyve oda visz el minket, ahová nélküle csak nagyon nehezen juthatunk el. Az érzések városába, az egyszerre szent és kurtizán lányhoz, a színes szerelemhez, az idő sűrűségét megélő léthez. Ő az, aki a fiatal költők közül a leghalkabb és talán az egyik legeredetibb, aki törékenyen és gyengéden kapcsolódik a magyar és az ind hagyományokhoz - ám ezt csak én tudom, s meglehet e könyvecske olvasáshoz e tudás nem szükségeltetik. Még az sem számít, ki az a Rácz Bogi, és hogy kik vagyunk mi, nem számít, hogy mennyire sokat tud ő, csak az a fontos, hogy ez a pár vers, ez a kicsinyke kötet az olvasó életét igazabbá és szebbé teheti." (Weiner Sennyey Tibor)

A könyv a Jugoszlávia széthullását megelőző időszakról mesél.

A kötet a szerző Forgácsok című könyvéhez hasonlóan lírai jegyzeteket közöl. Kompozíciója az irónia és az önirónia pozícióit erősíti fel a fanyar, de őszinte írásokban.

„Alekszej Pavlovics Asztrov Szentpéterváron született 1894-ben, Moszkvában hunyt el 1985-ben. Hagyatékában ötvenkilenc vers maradt fenn” – áll Kovács András Ferenc legújabb kötetének hátlapján. A szerző ismét szerepjátékba bújt, ezúttal Oroszország térképén játszik. Itt épít fiktív és valóságos szereplőkből „emlékművet”: emberekből, időből, betűből.

Nem őseim vallása jelölte ki helyemet a világban, hanem az őseim története, pontosabban történetei, ahogy Thomas Mann mondatja ki Józseffel azt, amit a kultúrák teljességével azonosít. Más szóval az egyetemességgel. Egyfajta védelemmel, amelyre mi, emberek, mindnyájan rászorulunk. Valahányszor nézegetem viharvert családi képeimet, ez az elvontnak tűnő egyetemesség megelevenedik, mint korok, nemzedékek, nők és férfiak, öregek és gyermekek szétszakított közössége. Mint egyénekre bomló sorsunk.
Akarom, hogy hallottaim túléljenek. (Szilágyi Júlia)

A kötet egy eddig ismeretlen Vári-világba kalauzol el, amelyik teli van a hétköznapok szürkeségével, egyhangúságával telített, csodaváró emberekkel, akik remélik, várják a megváltó pillanatot. De az ő világukban a csodák – sajnos – nem égi, hanem földi jelenségek.

A szerző első regényében “teljes fegyverzetben” áll ki az irodalom porondjára, meglepően biztos érzékkel vezeti olvasóját két, helyenként kimondottan egzotikus, máshol nagyon is hétköznapi történéseket felvonultató, érdekfeszítő, drámai fordulatokkal élő cselekményszálon, míg végül a párhuzamosnak, össze nem tartozónak tűnő történeteket mesterien egybefonja. A boldogságkeresésről szól ez az őszinte könyv.

"Nem voltam jó. Nem lehet jó lenni, ha sosincs termés az almafán. Néha arra gondoltam, hogy az almafa bosszúból nem terem soha, attól kezdve, hogy akasztott embert lóbált rajta a szél, megbünteti a világot, s a világ most én vagyok." - indítja Sigmond István művét, amelyet akár a bűn nélküli bűnhődés regényének is nevezhető. Az almafa kultikus tárggyá, az emlékezés és vezeklés helyévé válik egy idődimenzióiban nehezen behatárolható világban, amelyben a mindenkori diktatórikus hatalomnak kiszolgáltatott ember számára kiútként csak a bosszú és az angyalvárás kínálkozik. Idősíkok, megtörtént és elképzelt események, jelen, múlt, sőt jövő keverednek a mesterien szerkesztett, nyelvében erőteljes, bizonyos értelemben az ókori görög tragédiák hangulatát idéző műben.

Berka Attila - író. 1976-ban született Budapesten. Egyik alapítója a Starsky és Hát Jazz Klubnak. Időnként amatőrfilmekben dolgozik, ír, rendez. A Spanyolnátha művészeti folyóirat művészeti szerkesztője. 

Z. Németh István kötete arról tanúskodik, hogy írónknak "végtelenített" mondanivalója a mindenkori emberről a mindenkori ember számára. Amennyire kifogyathatatlanok vagyunk gyarlóságainkból, annyira kifogyhatatlan ő e gyarlóságiank kigúnyolásából. S teszi mindezt látszólagos könnyedséggel, segítségül híva az iróniát, a groteszket, az abszurdot, de mindenekelőtt a nyelvet, a nyelvben rejlő ezerárnyalatú humort. Annak, aki szeretné görbe tükörben látni világunkat, s közben mosolyogni, mi több hahotázni az emberi gyarlóságokon, jó szívvel ajánljuk ezeket a humoreszkeket.

Ezek a történetek az elképzelhető legsűrűbb szövésű anyagból vannak. Egyetlen fölösleges szót sem találunk bennük. Egy rövid, vázlatrajzszerű jellemzésbe, egy lelki- vagy testi állapotba egész élet van belesűrítve. Így aztán történetre a szó hagyományos értelmében nincs is szükség, hiszen az írásmű maga nem több, nem kevesebb, mint a főszereplő élete. A hamisítatlan duvaneli alak senki konszenzusát nem keresi. Nem védekezik, elesettségében, gyerekességében, kiszolgáltatottságában, őrületében találja meg önazonosságát. Adelheid Duvanel pedig soha nem árulja el a alakjait. A legmagányosabb, a leggyámoltalanabb is megőrizheti méltóságát.