Bookart, Csíkszereda

A könyv főhőse beül a bázeli vonatba, hogy hazautazzék, s egyszerre csak a múltban találja magát, gyermekkora családi házában. Minden a régiben, még a kék szifon is ott csillog apja borosüvegei között. Éppen csak a betoppanó, furcsa alakot nem ismerik meg eltűnt fiacskájukért aggódó szülei. Izgalmas, többsíkú időutatás kezdődik.

1977. november 11-n, Márton napján Baur és Bindschadler, a két régi barát szokásos szombati sétájára indul a svájci Oltenben. Szinte végig Baur viszi a szót, felidézi emlékeit szülőfalujáról, Amrainról. A mesélés során múltból származó képek bukkannak elő és ékelődnek a történet szövedékébe, behatolnak a már felidézett képek közé, létrehozván a lélek kiállítótermét. Nyelvi köntösbe öltözött képek rajzolják ki a séta útvonalát, az utcanevekre rárakódó múltat, az elmesélés által mintegy közterületté váló személyes időt...bővebben

Bianco műve maga Ticino, ahogy Bianconi Ticino maga. És ez a Ticino-sziget, legalábbis kulturális értelemben az. Mert a Piemonta és Lombardia közé beékelődő vidék sosem volt az olasz állam része. Ez Piero Bianconi szülőföldje, közelebbről a Verzasca völgyében lévő Mergoscia, ahol ősei éltek. Regényének önvallomásos fejezetében némi iróniával azt állítja magáról, hogy intellektuális értelemben poligám alkat, s ez a hajlam megfelelt műkedvelő, szerteágazó érdeklődésének: „nyomasztó teher ez, sorscsapás vagy szerencse, ahogy vesszük” – írja. Könyve családi krónika, de kollektív történelem is, egyszerre irodalmi régészet és a lélek geológiája.

Markó Béla a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett diplomát 1974-ben. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.Kedvelt versformája a szonett, szívesen ír gyermekverseket is. Magyar irodalomkönyvet írt Izsák Józseffel, amelyet 1981-től évenként kiadtak. 1989-től 2005-ig főszerkesztője volt a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. 1989 után kezdett el politikával foglalkozni.

A kilencvenes évek első felének marosvásárhelyi lakótelepe lehetne bárhol Erdélyben, ahol a diktatúra alól felszabaduló generációk futballozni, csavarogni, a világba belekóstolni vágynak. Egy sürgősen eladott futballpálya, a régi cimborákból összeverbuvált tizenegy, és az istenek legyőzése kiváló ürügy arra, hogy egy letűnt korra – a gyerekkorra emlékeztessen Dimény Lóránt regénye. A Tizenegyben benne van mindaz, ami a rendszerváltást követő éveket meghatározta: a holland segélyek, sosem látott színek, illatok és ízek kavarodása a Ceaușescu-rezsim épített és szellemi „örökségével”, egy elzárt világ találkozása a féktelenül beáramló hatásokkal. És a lakótelepi kölykökkel, akik lassan felnőnek, és saját kapujuk előtt labdát szerezve, meg sem állnak az ellenfél hálójáig. (Szabó Róbert Csaba)

A Kortárs Online kritikája Dimény Lóránt új könyvéről

Hajdú Farkas-Zoltán műve, egy tervezett regényfolyam első része sokműfajú alkotás. Maga a szerző a „képes regény” alcímmel látja el, ez annyiban mindenképpen igaz, hogy Vidák Zsolt képei valóban nem csupán illusztrációi a szövegvilágnak, azaz semmiképpen sem pusztán egy képregénnyel állunk szemben. A homályban maradás ösztöne másrészt viszont dokumentumregény, amennyiben külső cselekménye nem más, mint „egy budapesti ószeren feltűnő családi levéltár darabjainak időrendi bemutatása: 1876-tól 1970-ig”, Ezt állítja a bevezető sorokban Hajdú Farkas-Zoltán, de kérdés, mennyiben hihetünk neki? (Bán Zoltán András)

A történet egy halálos beteg és ápolója kapcsolatát eleveníti meg. Központi alakja egy magányos egészségügyi asszisztensnő, aki élete értelmét – napról napra hangsúlyosabban az előző szerelmét vesztett, állapota miatt lelkisérült férfi iránti vonzalmában találja meg. Az őszinte vallomások során részesei lehetünk egy szinte hihetetlen sorsnak, amely egy elmúlt kor történéseit idézi, de aktualitása töretlen, fordulatai magukkal ragadják az olvasót.

Ezek a történetek az elképzelhető legsűrűbb szövésű anyagból vannak. Egyetlen fölösleges szót sem találunk bennük. Egy rövid, vázlatrajzszerű jellemzésbe, egy lelki- vagy testi állapotba egész élet van belesűrítve. Így aztán történetre a szó hagyományos értelmében nincs is szükség, hiszen az írásmű maga nem több, nem kevesebb, mint a főszereplő élete. A hamisítatlan duvaneli alak senki konszenzusát nem keresi. Nem védekezik, elesettségében, gyerekességében, kiszolgáltatottságában, őrületében találja meg önazonosságát. Adelheid Duvanel pedig soha nem árulja el a alakjait. A legmagányosabb, a leggyámoltalanabb is megőrizheti méltóságát.

Sebzett és sebezhető világ tárul elénk ebben a könyvben, sebzett és sebezhető szereplők mozognak, élnek és szeretnek benne. Sztása, Brodu, Szaíd és a többiek horpadásokból és cserepekből épülnek fel és omlanak folyamatosan össze.

Olyan a papírszív, mint egy furcsa utópia, amely azonban nem zárul össze egyik irányban sem. A végén egy fekete gólya lépeget a kiábrándulás és a remény különös jelképeként. A regény bezárul, de kinyílik azonnal. (Demény Péter)

Márton Evelin könyvéről a Kortárs online

Kenéz Ferenc 1944-ben született Nagyszalontán, 1989-től Budapesten él. József Attila-díjas (2012). A kötet Kenéz Ferenc 2009-2012 között írt három versét tartalmazza:

-Szabadnak lenni mit jelent?

-Lilike medika leveleiből

-Odafenn pingált űrhajó

A Siklódy Ferenc illusztrációival gazdagított kötetbe három, 2009 és 2012 között íródott hosszú vers került. Az egyik Kolozsvárról, a másik Marosvásárhelyről, a harmadik Kalotaszegről, mindhárom pedig a rendszerváltás előtti Erdélyről, az elvágyódásról, a „Menni vagy maradni?” dilemmájáról szól.

A viszonylag fájdalommentes évek telnek a legnehezebben. Ilyenkor önmagunknak okozunk fájdalmat, csak hogy történjék valami: forró vizet locsolunk a combunkra, zsebkéssel felhasogatjuk a bőrünket A történet szereplői szörnyetegek. Egy szörnyeteg család. Renz baba, aki Jakob lett volna, születése óta halott, kereszteletlenül alussza örök álmát. Anya búskomor, öcsike gyengeelméjű, apa epilepsziás, Franz, a bátyja petróleummal felgyújtja a kezét, s a falusi sihederek utánacsinálják: felizzó fájdalom, a boldogság billoga. Közben nagyapa madártenyészete a lángok martalékává válik.

1953-ban a 24 éves Nicolas Bouvier két éves utazásra indul barátjával, a grafikus Thierry Vernet-vel. A volt Jugoszlávián keresztül, Görögországot és Törökországot érintve Iránba és Afganisztánba szeretnének eljutni. Bouvier amúgy különös fajtája volt az író-utazóknak. Nemcsak azért, mert svájci létére megmaradt nomádnak, mintha nyughatatlanul vándorló életével is tiltakozna a hazájára ragasztott, leegyszerűsítő közhelyek ellen, azért is, mert az utazásban mindig is iskolát látott, de nem a gazdagodásnak, hanem – ha lehet így mondani – az elszegényedésnek az iskoláját. Bouvier-t az utazás tanította meg arra, hogy mi nélkülözhető és mi nélkülözhetetlen. És ahogy a fáradt utazó az út szélére dobálja a fölösleges holmikat, úgy szabadul meg ő is előítéleteitől, jellegzetesen európai gőgjétől.

A regény két fiatal hegymászó élethalálharácórl szól. Az író lenyűgöző tárgyi tudása, a szigorú kompozíció, a finomra csiszolt ellenpontok és a higgadt ábrázolás arra készteti az olvasót, hogy lélegzetvisszafojtva kövesse Ullt és Johannt a barátságtalan alpesi világba. (Frankfurter Allgemeine Zeitung) A Hegymenetet tartja a kritika a „hegymászó-irodalom” legkiemelkedőbb alkotásának. A kötetet a kiadó Erőss Zsolt hegymászóval közösen szerette volna bemutatni a magyar olvasónak. Sajnos már csak emléket tud állítani vele ennek a nagyszerű embernek.

Ludwig Hohl Hegymenet című kötetéről a Bárka online oldalán

Hét novella, hét izgalmas történet, melyek során hőseit a groteszktől a mindennapok realizmusán át, bizarr helyzetekbe vezeti a szerző. A szerző hetedik kötete, amely hét izgalmas történetet tartalmaz. Hősei valóságos emberek, látszólag valóságos történetekkel. Vagy mégsem...Szakács István Péter novelláskötetének hét története a halál motívuma köré épül. A történetek azonban nem csak emiatt válnak összefüggővé. Néhány szereplő több történetben is felbukkan, ahogyan a szerző erre már az alcímben is utal: Történetek Kornis Dániel körül. És valóban, a történetek többségében valamilyen módon rendre felbukkan a Kornis család, legyen szó visszaemlékezésről vagy a Kornisokkal történt eseményekről...bővebben

„A Florian testvérek gyermekkorukat írják meg e tündérien bájos, fordulatos, feleselő regényükben – segítve egyúttal az olvasót is, hogy újra fölfedezze magában a mindannyiunkban ott lakozó gyermeket. Kis túlzással azt is mondhatnám tehát, hogy mindnyájuknak közös a gyermekkorunk, legyünk magyarok vagy románok, éljünk a Székelyföldön vagy Bukarest külvásrosában, kommunista diktatúrában vagy furcsa demokráciában. A Florian fivérek erre a közös gyermekkorra emlékeznek vissza feleselő regényükben – finom iróniával, édesbús nosztalgiával, csodálatos prózában.” Lövétei Lázár László

„A szabadság hiánya, a kiszolgáltatottság foszt meg emberi tartásunktól. Ha félnünk kell attól, hogy vállaljuk önmagunkat, nézeteinket, kapcsolatainkat, akár szenvedélyeinket, magunkat veszítjük el, akárhogy nevezik is a politikai rendszert, amely körülvesz bennünket. A Keserű egy lezárult korszakban játszódik. Nincs ma ennél időszerűbb könyv.” Kőszeg Ferenc

Interjú a Literán Bán Zoltán Andrással az új könyvéről

A kötet eredeti címe: Eigentlich möchte Frau Blum den Milchmann kennenlernen-, ami egy német anyanyelvűnek is elég furcsán hangzik mint könyvcím. Ez a mondat A tejesember című rövid történet egyik mondata. Érdekes, hogy a történetek mind egy szavas címeket viselnek, a könyvnek meg ilyen hosszú címe van. Ugyanakkor nagyon kifejező cím. Bichsel könyve mára már olyan klasszikusnak számító olvasmányok gyűjteménye, amellyel a szerzőnek valami egészen egyedi sikerült: szűkszavúan, már-már érzelemmentesen, pontosan megfigyelt, ugyanakkor felkavaróan mindennapi eseményeket megrajzolni, belőlük eposzi mélységű történetek lepárolni.

Peter Bichsel: Enyhe szellő a tenger felől című kötetéről a Bárkaonline oldalán

"A könyv egyediségét az adja, ami benne folytonosan, de nem tolakodóan napvilágra kerül: korunknak a szó legtágabb értelmében vett szelleme. Ezt tárja elénk Markus Werner, de úgy hogy egy pillanatig sem dühíti fel, vagy sérti meg olvasóját, ami első látásra talán szemrehányásnak tűnik, pedig nem az, éppen az ellenkezője. Werner kíméletes elbeszélő. Szövegében sokkal több a humor, mint a vicc, mellőz mindenfajta gúnyoldódást, inkább az iróniát, főleg az öniróniát választja. A Nemsokára olvasásakor ritkán kacagunk fel hangosan, de végig mosolygunk." (Der Spiegel) "Aki pontosan figyel, megérzi, hogy Lorenz Hatt története mindannyiunkról szól, várakozásunkról, bicegésünkről, világéhségünkről, életösztönünkről és légszomjunkról. S végigkísérjük útján, amelynek végét még sejteni sem szeretnénk." (Die Zeit)

Markus Werner Nemsokára című könyvéről a Bárkaonline oldalán

"Markó Bélának mint haiku-költőnek is, inkább japán stílben illene írnom pár vonalat most haiku-könyvére, de könnyed ecsettel egyetlen, tökéletes kört festeni tán még jobb volna - örök hír korforgásokról, égi s földi elemek helycseréjéről egy kör többet mond - a mű illó, színtiszta pillanatnyiság, a szó csak fölvillantja, föl nem érheti - ilyen vagyunk mind: fűszál, sziklafal, levél sebzett fonákján írás, rovátka, lepke álma, madárhang fénylő visszája - szavak árnyát, pillanataink mását görgetjük magunk előtt a csend hegyére." (Kovács András Ferenc) A szerző haiku sorozatának záró kötete. Kilencvenkilenc haikut tartalmaz négy ciklusban: LEVEGŐ, TŰZ, VÍZ és FÖLD. A mindig körbejáró, de soha meg nem ismétlődő évszakok és a tizenhét szótagban is elmondható végtelen...

Markó Béla új kötetéről a Kortárs online oldalán

„Tulajdonképpen semmitől sem fél, amióta kihajította magát a világból, mindenki szeme láttára elégette tagsági könyvét és elküldte az anyjába az egész evolucionista tudóssöpredéket.” Ezek a Lélekzárka elején leírott szavak Keszthelyi György regényére általában jellemzők, sőt, még Keszthelyi Györgyre, a magánemberre is, ha magánembernek lehet nevezni azt a kommentelőt, aki ilyen néven jelentkezik be különböző virtuális felületekre. Ez a magánember 1955-ben született, ahhoz a nemzedékhez tartozik tehát, melynek tagjai bőven felnőttek voltak már az 1989-es fordulat idején, és ezzel a sokat reménykedő és tán még gyakrabban csalódott fejjel kellett az újjal szembenézniük...bővebben