Bookart, Csíkszereda

Márton Evelin (Kolozsvár, 1980)  író, rádiós és irodalmi szerkesztő. Új regényét elsősorban nyelvének sajátos groteszksége teszi lebilincselővé.

„Alekszej Pavlovics Asztrov Szentpéterváron született 1894-ben, Moszkvában hunyt el 1985-ben. Hagyatékában ötvenkilenc vers maradt fenn” – áll Kovács András Ferenc legújabb kötetének hátlapján. A szerző ismét szerepjátékba bújt, ezúttal Oroszország térképén játszik. Itt épít fiktív és valóságos szereplőkből „emlékművet”: emberekből, időből, betűből.

"Hohl gondolkodó, mi, ha a gondolkodást pontosan meghatározzuk, nem vagyunk azok. Hohl szükségszerű, mi véletlenszerűek vagyunk. Mi dokumentáljuk az emberit, Hohl szaván fogja azt. Nehéz őt kibírni. El kell őt fogadnunk, hogy megérthessük, amit tesz. Aki magának követeli az igazságot, az másoktól is elvárja. Ha hátat fordítanánk neki, saját magunknak fordítanánk hátat. Sok írót ismerek, de Ludwig Hohl az egyetlen, akivel szemben lelkiismeretfurdalásom van. Képtelen vagyok felnőni hozzá." (Friedrich Dürrenmatt)

"Apám szerette a történelmet, és szerette a nőket. Ez a két tény vezette el őt a nőgyűlölet témájához, mely meglehetősen különbözik attól, amiről a hivatása szólt: az észak-írországi politikai ügyektől. 2002-ben kezdett el dolgozni a Nőgyűlölet. A világ legrégibb előítélete című könyvén. A téma meglehetősen ellentmondásosnak bizonyult. A férfiak, ha meghallották, mivel foglalkozik apám, többnyire azt feltételezték róla, hogy igazolni próbálja a nőgyűlölet jogosságát. Ez a reakció nagyon megdöbbentette apámat. Általában mindenki meglepődött, hogy egy férfi ír erről a témáról. „Miért ne? A nőgyűlöletet férfiak találták ki”...bővebben

A történetek szereplői alighanem a testi szerelem bűvöletében, vagy abból felocsúdva cselekednek, esetleg messziről visszatekintve értekeznek róla. Hol élesebben, hol egészen elrejtve, de ott kúszik, indázik a mindenre kiható, pusztító, máskor meg építő, az örvények és sodrások által mozgásban tartott szenvedély. Ha egy történet elején, közepén vagy végén vagyunk, sohasem feledkezhetünk el a benne rejtve, avagy átható módon működő szerelmi szálról. Képzeljünk el egy folyót, amint éppen átgázolunk. Ha figyelmen kívül hagynánk a rejtett örvényeket, avagy a sodrás erősségét azt sem éreznénk, hogy egyáltalán vízben állunk, nemhogy folyóban gázolunk...bővebben

Várady Szabolcs (Budapest, 1943), József Attila- és Kossuth-díjas költő, műfordító, szerkesztő. A kötet a szerző 80. születésnapjára készült. 

Karácsonyi Zsolt (Arad, 1977) József Attila-díjas költő, író, műfordító, a kolozsvári Helikon c. szépirodalmi folyóirat főszerkesztője.

"A csókból, amely megállította az időt, egész testes keringő lett, szélsebes pörgés, majd atomokra hullás; erősen szorították egymás kezét közben, hogy el ne essenek, mintha a gravitáció is csődöt mondott volna ettől a csóktól. Sztása úgy érezte, hogy a molekulái is összekeveredtek a Kishercegével ebben az ölelésben, és ha abba is hagyják, többé nem fogják tudni szétválasztani azokat, két külön egyed darabjaira. A Kisherceg egyszer azonban letépte a száját Sztásáról: Nem akarok teljesen megbolondulni, mondta, és Sztása értette, hogy mire céloz, habár tudta, hogy neki már ez is elég volt ahhoz, hogy soha többé ne tudja kiirtani magából ezt az embert. Ha akarnák sem tudná. Előpakolta a bort és a spanglit is." Közel kerülni egymáshoz, azért hogy adhassunk; és az ajándék igazi, mert aki adja, önmagát adja. Ez ennek a humorral és bölcsességgel átszőtt kötetnek a ki nem mondott, de minden sorában benne levő mondanivalója.

„Ez a regény a próza ünnepe, az elbeszélés művészetének és tudományának olyan áradása, amilyent ritkán látni, az írás egyfajta diadala a világon. Erénye nemcsak az, hogy oldalain rendkívül hitelesen és elbűvölően megjelenik és kialakul egy világ, egy ritka varázslatos világ, a dél, a fennsík, a mocsarak, a bizánci maradványok és a török szokások világa, hanem az is, hogy ebben az elbűvölő világban varázslatos szereplők születnek, olyan életrajzokkal, cselekedetekkel, gesztusokkal, mesékkel és gondolatokkal, amelyek megőrjítenek, legalábbis olvasás közben. Olyan őrület ez, mint a szerelem. Amikor elmélyülsz A milliomos könyvében, elkerülhetetlenül boldog vagy. Remélhet egy könyv ennél többet?” Filip Florian

Az erdélyi szászok Európát képviselték Európa határán: a szorgos munkálkodást, a tulajdon – a közte a közös tulajdon – szentségét, és a kultúrát mindenekelőtt. A kollektív ölések, nemzetgyilkosságok e tájon mindig Európa-vesztéssel jártak, a térség európátlanítása folyt vérrel. A magyarországi zsidóság, vagy a svábság felszámolása a magyarországi polgár-világon ütött mély sebet; az erdélyi zsidóság, majd a szászság megsemmítése Erdélyt és Romániát lökte Európától lökte Európától és az európai civilizációtól messzibbre el. A szászsággal nem csak egy kultúra tűnt a semmibe, de egy kicsit a kultúra is...bővebben

A könyv főhőse beül a bázeli vonatba, hogy hazautazzék, s egyszerre csak a múltban találja magát, gyermekkora családi házában. Minden a régiben, még a kék szifon is ott csillog apja borosüvegei között. Éppen csak a betoppanó, furcsa alakot nem ismerik meg eltűnt fiacskájukért aggódó szülei. Izgalmas, többsíkú időutatás kezdődik.

1977. november 11-n, Márton napján Baur és Bindschadler, a két régi barát szokásos szombati sétájára indul a svájci Oltenben. Szinte végig Baur viszi a szót, felidézi emlékeit szülőfalujáról, Amrainról. A mesélés során múltból származó képek bukkannak elő és ékelődnek a történet szövedékébe, behatolnak a már felidézett képek közé, létrehozván a lélek kiállítótermét. Nyelvi köntösbe öltözött képek rajzolják ki a séta útvonalát, az utcanevekre rárakódó múltat, az elmesélés által mintegy közterületté váló személyes időt...bővebben

Bianco műve maga Ticino, ahogy Bianconi Ticino maga. És ez a Ticino-sziget, legalábbis kulturális értelemben az. Mert a Piemonta és Lombardia közé beékelődő vidék sosem volt az olasz állam része. Ez Piero Bianconi szülőföldje, közelebbről a Verzasca völgyében lévő Mergoscia, ahol ősei éltek. Regényének önvallomásos fejezetében némi iróniával azt állítja magáról, hogy intellektuális értelemben poligám alkat, s ez a hajlam megfelelt műkedvelő, szerteágazó érdeklődésének: „nyomasztó teher ez, sorscsapás vagy szerencse, ahogy vesszük” – írja. Könyve családi krónika, de kollektív történelem is, egyszerre irodalmi régészet és a lélek geológiája.

Markó Béla a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett diplomát 1974-ben. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.Kedvelt versformája a szonett, szívesen ír gyermekverseket is. Magyar irodalomkönyvet írt Izsák Józseffel, amelyet 1981-től évenként kiadtak. 1989-től 2005-ig főszerkesztője volt a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. 1989 után kezdett el politikával foglalkozni.

A kilencvenes évek első felének marosvásárhelyi lakótelepe lehetne bárhol Erdélyben, ahol a diktatúra alól felszabaduló generációk futballozni, csavarogni, a világba belekóstolni vágynak. Egy sürgősen eladott futballpálya, a régi cimborákból összeverbuvált tizenegy, és az istenek legyőzése kiváló ürügy arra, hogy egy letűnt korra – a gyerekkorra emlékeztessen Dimény Lóránt regénye. A Tizenegyben benne van mindaz, ami a rendszerváltást követő éveket meghatározta: a holland segélyek, sosem látott színek, illatok és ízek kavarodása a Ceaușescu-rezsim épített és szellemi „örökségével”, egy elzárt világ találkozása a féktelenül beáramló hatásokkal. És a lakótelepi kölykökkel, akik lassan felnőnek, és saját kapujuk előtt labdát szerezve, meg sem állnak az ellenfél hálójáig. (Szabó Róbert Csaba)

A Kortárs Online kritikája Dimény Lóránt új könyvéről

Hajdú Farkas-Zoltán műve, egy tervezett regényfolyam első része sokműfajú alkotás. Maga a szerző a „képes regény” alcímmel látja el, ez annyiban mindenképpen igaz, hogy Vidák Zsolt képei valóban nem csupán illusztrációi a szövegvilágnak, azaz semmiképpen sem pusztán egy képregénnyel állunk szemben. A homályban maradás ösztöne másrészt viszont dokumentumregény, amennyiben külső cselekménye nem más, mint „egy budapesti ószeren feltűnő családi levéltár darabjainak időrendi bemutatása: 1876-tól 1970-ig”, Ezt állítja a bevezető sorokban Hajdú Farkas-Zoltán, de kérdés, mennyiben hihetünk neki? (Bán Zoltán András)

A történet egy halálos beteg és ápolója kapcsolatát eleveníti meg. Központi alakja egy magányos egészségügyi asszisztensnő, aki élete értelmét – napról napra hangsúlyosabban az előző szerelmét vesztett, állapota miatt lelkisérült férfi iránti vonzalmában találja meg. Az őszinte vallomások során részesei lehetünk egy szinte hihetetlen sorsnak, amely egy elmúlt kor történéseit idézi, de aktualitása töretlen, fordulatai magukkal ragadják az olvasót.

Ezek a történetek az elképzelhető legsűrűbb szövésű anyagból vannak. Egyetlen fölösleges szót sem találunk bennük. Egy rövid, vázlatrajzszerű jellemzésbe, egy lelki- vagy testi állapotba egész élet van belesűrítve. Így aztán történetre a szó hagyományos értelmében nincs is szükség, hiszen az írásmű maga nem több, nem kevesebb, mint a főszereplő élete. A hamisítatlan duvaneli alak senki konszenzusát nem keresi. Nem védekezik, elesettségében, gyerekességében, kiszolgáltatottságában, őrületében találja meg önazonosságát. Adelheid Duvanel pedig soha nem árulja el a alakjait. A legmagányosabb, a leggyámoltalanabb is megőrizheti méltóságát.

Sebzett és sebezhető világ tárul elénk ebben a könyvben, sebzett és sebezhető szereplők mozognak, élnek és szeretnek benne. Sztása, Brodu, Szaíd és a többiek horpadásokból és cserepekből épülnek fel és omlanak folyamatosan össze.

Olyan a papírszív, mint egy furcsa utópia, amely azonban nem zárul össze egyik irányban sem. A végén egy fekete gólya lépeget a kiábrándulás és a remény különös jelképeként. A regény bezárul, de kinyílik azonnal. (Demény Péter)

Márton Evelin könyvéről a Kortárs online