Mentor Kiadó, Marosvásárhely

Pomogáts Béla 23 irodalomtörténeti dokumentumot gyűjtött ebbe a kötetbe. Bevezető tanulmánya megindokolja, miért fontos mindez irodalom- és művelődéstörténetünk szempontjából. Az 1968-69-es ankét természetes következménye volt a sajtóvisszhang, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, újvidéki írók, irodalomtudósok reagáltak a felvetett problémákra, a kettős, hármas kötődés elvére, a helyi politikai adottságok függvényében.

A Miatyánk a keresztény ember legkedvesebb imádsága, ezért a leggyakoribb is. Erdély mártír életű püspöke egy egész évet szánt a Miatyánkkal kapcsolatos kérdések megfogalmazására, mert szerinte „egész életünk benne van..., az Istenhez való viszonyunkat átfogja minden vonatkozásban”.

A szerző, aki közel fél évszázadot töltött a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai könyvtár öreg könyvei között, igyekszik ízelítőt nyújtani a könyvnyomtatás korai szakaszaiban működő legismertebb európai nyomdászok által használt jelvényanyagról és arról, hogy az elmúlt századokban mi jutott el abból Erdély egyik városába, Marosvásárhelyre. A kötet gazdag illusztrációs anyaga a könyvet előállító egykori mesterek nagy szaktudását dicséri.

A kötet történelmi életrajz: Marosvásárhely egykori közéleti személyiségei mellett megtalálhatóak benne jeles orvosok, matematikusok, botanikusok és más tudományágak művelésében kitűnt személyek életrajzai. A kötet szerzői a tudományos igények követelményeihez igazodva, húsz helyi személyiség életútjának, tevékenységének, vagy azok egy-egy fontosabb vetületének bemutatásával öregbítik a település tekintélyét, hírnevét.

A téeszvilág széthullása (1991–1992) és a földbirtokok nagy vonalakban lezárult reprivatizációja (1991-től máig) nyomán a székely falvakban újból fellángolt az egyéni gazdálkodási kedv egy talpraesett kisebbség körében. E kötet írásai a földek visszaszolgáltatásától Románia európai uniós csatlakozása (2007. január 1.) környékéig, e két „zivatar” közti dologidőben követik nyomon az új világ beköszöntének fejleményeit.

A sorozat harmadik kötete 17 tanulmányt tartalmaz, tárgyuk számos területre is kiterjed. Valmelyik az Erdély közép- és újkori történetében jelentős szerepet játszó családok történetét, illetve birtokviszonyait ismerteti, emellett magyarázatot kapunk szent királyaink székelyföldi kultuszára, a nyárádszeredai fejedelemválasztás körülményeire, a marosszékiek 19. század eleji piacozására, de helyet kapott a kötetben múzeumtörténeti, vasútépítés-történeti, két világháború közötti oktatás-, egyháztörténeti, szakrális műemlék-történeti, pestisjárvány-történeti és az első világháborús sajtó által végzett tájékoztatást vizsgáló tanulmány.

A kilencvenes évek elején Nyugatra utazni még a szabadulás mámorát jelentette, a demokrácia üdvét, a szabadság és egyenjogúság megtapasztalásának lehetőségét. De a munkát keresők már komoly akadályokkal számolhattak. A szerző beszélgetőtársainak már a rendszerváltás utáni első években is ezek leküzdésére kellett összpontosítaniuk. A riportokból korlátok, a nehézségek, a csapdák, a nélkülözések, a csalétkek, a kelepcék és visszaélések világára derül fény, az egyéni sorsok végtelen változatossága pedig egészen elképesztő. Az elvándorlás okaként felismerhetjük az itthoni elmaradottságot és elnyomást, a nincstelenséget, a gazdasági csődöt, a nemzetállami, etnikai, politikai zűrzavart, mely kilökte e nép fiait az országútra, a nagyvilág magába szívó örvényébe. És az okok egyike sem buzdított a visszatérésre.

Bogdán László sziporkázó fantáziájára, de egyben tényismereteire is vall az a csodálatraméltó változatosság, ahogyan egy 20. század eleji orosz költő tudatából, érzelemvilágából kiszólva ábrázolja mindazt, ami egyidőben az orosz korszellemre és Európa nyitottabb világára is jellemző.

A 20. század második felében nem túl sok magyar nemzetiségű tiszt szolgált a román hadseregben, és nem tudunk róla, hogy bárki közülük megírta volna az életrajzát. És főleg nagyon kevés volt közülük az olyan, aki, Bedő Bélához hasonlóan, megőrizte nemzeti identitását. A szerzőnek, bár fontos a magyarsága, értékrendszerében ugyanekkora súllyal bír a virtus és az élet nehézségeivel való bátor szembenézés. Élvezetes stílusban megírt rövid történeteiben sok olyan apró részletet örökít meg a világháborús és az azt megelőző időkről illetve a romániai kommunizmus öt évtizedéről, amelyek hiányoznak a hivatalos történelemkönyvekből.

Amit a szerző elmond, nem a történelem, hanem egyetlen kis család tragédiája, Európa Keletén, egy kis országban, annak is egy kis városában, Kolozsvárt, Erdélyben. De a történés maga része a történelemnek. Nem ‘világot megrendítő’ esemény, mégsem csak individuális tragédia. Hiszen akikről ez a dokumentum-írás szól, életükben sem játszottak hős-szerepet. Egy asszonyról és egy gyermekről van szó, akik egy forradalmár mellett élték le életüket. Egyikük tragikus haláláig. És a másik nem kevésbé tragikus pusztulásáig, a megőrüléséig.

A kötet novellái hol a gyermekkor emlékeit elevenítik fel, hol az időskor kalandjait mesélik el. Alaphangulatuk vidám, humoros, olykor groteszk, önironikus. A legnagyobb tragédiákban is felsejlik a remény, hogy mindennek, a szenvedésnek is van értelme. De ami leginkább jellemző rájuk: a szerző olyan világból küldi tudósításait, amelyet rajta kívül ma már nagyon kevesen ismernek ilyen behatóan. Behatóan és ilyen szeretetteljesen.

A szerző hősei többnyire az előző köteteiből ismert furcsa nevű, de akár a közvetlen környezetünkben vagy az osztrák–magyar monarchia „áldott békeidejében”, a két háború között élő, esetenként az elviselhetetlenség és felelőtlen szabadság határán billegő, különös, bogaras figurák. A hihető és a hihetetlen határán tollászkodó történetek, a helyzet pengeélén bokázó, hajbókoló alakok és városok megközelítése és ábrázolása ironikus. A nyelvi komikum, új szavak, képzelt állatok, átértelmezett kifejezések, a sokszínűség és a nemes érzelgősség keverékéből bontakozik ki az a sajátos meseközeg, amely Sebestyén Mihály elbeszéléseire jellemző.

A kötet két, a gyerekeknek írt darabot tartalmaz, mindkettő a magyar népmesevilágból ihletődött. A Tejkút témája: Piros- és Fehérország határában egy tejkút áll, amelyet megdézsmál egy fáradt óriás. A két ország eleve viszályban áll egymással, de külön-külön berúgatják majd megkötözik az óriást. A konfliktust a két király gyerekei, Rózsagyöngy és Tejkispej oldják meg, akiket szüleik elüldöztek, az eloldozott óriás segítségével azonban visszanyerik a szülői bizalmat, és a két országot is egyesítik...bővebben

Naplójában, mely az utazást követő harmadik évben születik hányattatások, testi-lelki tusák közepette, Bölöni Farkas sok mindent elárul magáról, amire különben az életrajzírók soha nem jöttek volna rá, hiszen efféle igazán személyes napló, vallomásos önboncolás még ritka irodalmunkban a 19. század elején; Farkas Sándor is kísérletképpen veti papírra gondolatait, vívódásait: rendszertelenül, pillanatnyi benyomások hatására sebtiben jegyzi fel; s mikor az év végén visszaolvassa, nem kis fanyalgással veszi tudomásul, túlságosan őszinte volt.

Pál-Antal Sándor kutatásai és gyűjtőmunkája révén először kerül nyilvánosságra, egy összefoglaló műben rendszerezve a székelyföldi címeres pecsétek, pecsétrajzok vagy pecsétlenyomatok egész sora. A kötetben a szerző részletesen tárgyalja a székely nemzet, a székely székek és a többi székelyföldi helyhatósági, egyházi, iskolai és kézműipari intézmények pecsétjeit. Pál-Antal Sándor jelen munkája rendkívül igényes forrás-feldolgozás, amely nemcsak a szakmában kutatók, hanem a történelmünk, múltunk jelképei iránt érdeklődő olvasók számára is hiánypótló kézikönyvnek tekinthető.

A szerző igyekszik tárgyilagosan, mégis nagy empátiával megközelíteni a művészházaspár életének és tevékenységének jellemzőit, kiemelve mindenek előtt azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy a zománcművész Nagy Enikő és az üvegművész Egri László a maguk területén meghatározó egyéniségei az erdélyi magyar képzőművészetnek.

Bodor Péter alakját ma is inkább a róla terjengő legendákból ismerjük. Kalandos életű, időnként erkölcsileg kétes tetteiről elhíresült emberként tartjuk számon. Főként a marosvásárhelyi zenélő kút, a Maroson átívelő fahíd és orgonák építőjeként került be a köztudatba, de sokan tudnak bankóhamisításairól is. Ki is volt, mi is volt végül is ez a zseniális elméjű székely? Tudós? Szélhámos? Egy szerencsétlen művész, ahogyan saját magát egy levelében jellemzi? Mi lehetett volna belőle, ha megadatik neki a tanulás lehetősége? Ezt igyekszik megválaszolni a szerző az eddig, többnyire saját kutatásainak eredményeként előkerült dokumentumok alapján. A kötet a maga egészében kész forgatókönyv: akár egy mozifilmen, képekben pereg el előttünk egy többre hivatott ember élete.

Az ldőtár ötödik kötete a szerző szándékai szerint kiegészítéseket és pótlásokat tartalmaz a már megjelent első kötethez, illetve a második kötet első részéhez. Hét évi kutatómunka során számos olyan régebbi és új adat került a felszínre, amelyeket annak idején, a kötetek lezárásakor már/még nem tudott hasznosítani, feldolgozni, beépíteni a város kronológiájába. A fehér foltok eltüntetése természetesen nem sikerülhet egyik napról a másikra, ez további generációk feladata lehet; Sebestyén csupán a már feltárt adatok regisztrációjára és rendezésére szorítkozik...

„Mit lehet kívánni születésének hetvenötödik évfordulóján Sütő Andrásnak? Talán azt, hogy az idő múlásának ezen a sűrűsödési pontján nyugtatóan érezze-tudja: könyvtárpolcokat szakadásig töltő, visszhangos művei irodalmunk kivételes, sokrétű jelentésű és értékű fejezetévé teljesedtek, új írásait olvasók tízezrei várják, neve fogalommá nemesedett és jelképévé kristályosodott anyanyelvünk teremtő és megtartó képességének. Bármennyire is természetes és indokolt ez a kívánság, aligha lenne foganatja.” Gálfalvi Zsolt

Mi vagyunk-e sorsunk kovácsai? Avagy eleve elrendelt minden, s nekünk csupán a színezés, a ha-zás, a múlt dicsőségébe való tétlen megmerítkezés juthat? A diplomáciai öklözőpárna forgatásában virtuóz Teleki, akit Machiavellihez hasonlítottak kortársai, ütötte-verte az erdélyi főurakat, mint szódás a lovát; Báthori Gábor, akit gonosz magaviselete miatt a transsylván Merithnek szoktak nevezni, érzékeny, szép levelekkel ostromolta szerelmeit; Rákóczi, aki fejedelemségre született, és esze is több volt a káptalannál, és ezzel a nagy eszével kiismerni vélte a történelem kerekének forgását, nemcsak saját magát, hanem népét is kelepcébe vitte. Nyelvében él a nemzet - akkor úgy él, amilyen a nyelve... Tudunk-e a múltról mesélni? Miként?