Domonkos István költészete olyan, mint egy visszatérő álom: amikor már megfeledkeznénk róla, újra feltámad.Velem sokszor megesik, hogy a legváratlanabb pillanatokban jutnak eszembe sorai, képei, rímei. Walter Benjamin az Álomgiccs című esszéjében azt állítja: "Az álmok csak a banalitás útjelzői."
Domonkos költészete mintha éppen erre a lecsupaszodásra reagálna. Mégsem lesz belőle a banalitás doktriner próféciája. Ez a költészet nemcsak a vajdasági régióban, hanem az egyetemes magyar irodalomban, illetve az egykori jugoszláv kontextusban is hatott.
„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát. A szerző különböző kultúrák metszéspontján született alkotásai pedig az akkori magyarországi, dominánsan egynyelvű irodalmi rendszereket kérdőjelezték meg. Ez a „fordítói magány” tehát kritikai magatartásformát jelez.” (Orcsik Roland)
A kosár üres
