„A kishangya nem járt a pátrohai földkupacon túl. Pedig nagyon szeretett volna. De a kolóniának egy élete volt, és egyszerre zajlott, egy mindenkiért, mindenki egyért, mondták neki (vajon honnan tanulhatták, töprengett), nem lehetett kiválni belőle, és így együtt hordta a többiekkel befelé a várba mindazt, ami neki lett kiosztva. Csak együtt vagyunk mi valakik, mondták a többiek, és ezt sem értette. Úgy érezte, ő egyedül is valaki lehetne, ha egyszer elengednék innen. De rossz sejtései voltak, ezért nem mert elmenni a földkupacon túlra. Félt. És akkortájt kezdett el álmodni.”
Sajátos képiség, érzékletesség, humorral oldott patetikusság, játékosságba szelídülő komolyság - ezekkel a jelzőkkel lehet illetni Tamás Tímea líráját, s ezek jellemzik legújabb kötetét is. A kötet költői és létbeli monológként, variációs szerkezetként is működik, úgy is olvasható. Egy-egy metafora füzérként futja, fonja át a versek térségeit, mintegy beszőve, beleszőve a veszendő és örök és mégis egyetlen életet – s voltaképpen az égit és a földit is, méghozzá a „hangyalét” perspektíváján át.
A kosár üres
