Napszél

Tari István Napszél cím alá gyűjtötte legújabb verseit.  

Tari István  azok közé a költők közé tartozik, akit erőteljesen foglalkoztatnak jelenünk eseményei, háborús képei szörnyűségeket rögzítenek. Tari István költői képeinek eredetiségét az adja, hogy mindig valamilyen konkrétum a kiindulópontja, olyasmi, amit bárki megtapasztalhat, észrevehet, megérinthet. Eljátszik például azzal a hasonlattal, hogy az emberi koponya is éppúgy roppanhat, mint a dióhéj. Az első ciklus címadó versében, a Csurran a csillagban hangsúlyos helyen és tovább árnyalódó jelentéskörrel tér vissza ez a hasonlat: „Roppanó csonthéj buja belsejében / nyögve haraplak", így haladunk lassan a bensőséges, háborút is átélt személyes sors felé, melynek olyan remekei vannak, mint amilyen a Nézd a naspolyát című vers, és benne a hasonlat: „fogatlannak cuppanós, barna csók". Áramszünet az egyik ciklus, ebben a Hazát kimarni című vers a legkiemelkedőbb. Elsősorban azért, mert fokozatosan, a feszültséget árnyaltan kifejezve egyetlen, jól megfogalmazott metaforát fejt ki: „A moly / rág ekkorát gyapjas hazáján, / ekkora rést, mi nyugodni nem hagy."

A befejező ciklus nem véletlenül juttatja eszünkbe Berzsenyit, és ezen a ponton ismét az imént említett kettősségre hívom fel a figyelmet. Tari István ugyanis, aki szándékosan a felnagyítás, a túlzás költői eszközeit alkalmazza versalkotás közben, a háborúról mint soha nem tapasztalt méretű katasztrófáról beszél, mondandóját klasszikus versformában adja elő, időmértékes versformákat alkalmaz, versgondolatait elégiában oldja fel, s ettől A közelítő nyár természeti képei még nyugtalanítóbbakká válnak. (Toldi Éva)