A vajdasági magyar irodalomban pl. Domonkos István a kuplé, Sziveri János a sláger, Fenyvesi Ottó a blues, Ladik Katalin a fonikus áriák, Tolnai Ottó a jazz mestere, nincs is szükség további műfaji finomításra, annak a demarkációs vonalnak az átlépésére, amelynek ezek a szerzők írókként a túloldalán vannak. Mintha a zene csoportosításának és nevesítésének ilyetén nyelvi aktusa eleve a transzformációt, a vágást, a mediális csapások erőszakos összemosását jelentené be, ahol az átrajzolásoké, a megszakításé, az ellenőrizetlen kontaminációé, a preegzisztenciális mediális agresszióé a fő szó, a legerősebb hang és az elkerülhetetlen inskripció, amely ennek a magvában fortyogó homeosztázisnak (írás)képet ad – a prezenica, a beszéd és a zene történésének revelatív elhalasztásával.
Vajon hogyan működik a mediális átvitel zene és irodalom között, hogyan fordul át az egyik medializációs működési stratégia a másikba, miként érinthetik egymás felületét abból a kibogozhatatlan összefonódásból, amely felület és mélység nélküli, amely incesztuózus keveredéseken és kimutathatlanságokon alapul, ami maga is történés és ugyanakkor ennek a történésnek a nyoma?
A kosár üres
