Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda

Tamási novelláinak jellemzői: költőiség és játékosság.

Költőiség ott, ahol az érzéstől túlcsorduló lélek a lírát hívja segítségül az ámulatos vagy éppen rettenetes valóság szavakba öntéséhez; játékosság ott, ahol nyelvében és nyelvével ficánkol a székely, ha már a szűkké lett életben, présként szorító mindennapokban nagyon nem ficánkolhat.

A költőiség főleg a leíró részekben jelentkezik. Meghökkentő, de igen találó hasonlatok, metaforák, költői képek merevítik ki ámulatos művészfotókként az élet hétköznapi jelenségeit, vagy olykor borzalmas látványait: „…a friss fényben piros szájjal dalolnak a hazajött fecskék; olyanok éppen, mint apró kicsi papok, kik az első miséjüket éneklik” (Rendes feltámadás); „A falu úgy feküdt a maga háborítatlan csendjében, mint egy földre boruló hatalmas anyaszív, amelyik estére kelve mindennap megnyílik, hogy magába fogadja az érkező gyermekek örömét” (Keserű kenyér); „Öröme hajtotta, mint a benzin a motort” (Himnusz egy szamárral). Vagy kedvencem, ahol egy első világháborús témájú novellában így tömöríti szavakba a kimondhatatlan szörnyűséget: „A hátuk megett egy égő falu képében Ferenc Jóska pásztortüze lobogott” (Siratnivaló székely).

Valahol mindenik novella egy-egy félreértés története. A szereplőkből többnyire hiányzik az empátia, nem képesek vagy nem hajlandók beleképzelni magukat a másik helyébe, megérteni más felfogásmódokat, más értékrendeket. A kicsinyes önzés és az előítéletek korlátai kötik gúzsba őket. Pedig – hogy ismét Fodor Sándort idézzem –: „Az emberek iránti önzetlen ragaszkodás és bizalom nélkül elviselhetetlenné válhat az élet...bővebben

Sánta Ferenc sallangmentesen, szikáran írt és fogalmazott. Másként nem is tehetett: amiről Ő írt, ott nincs helye fölösleges cifraságnak. A kemény kétkezi munkában nincsenek fölösleges cifraságok, az arató, a famunkás, a szántóvető sem végez fölösleges mozdulatokat. Csupán céltudatosan, hozzáértéssel teremti meg az életet, a nélkülözhetetlent: és az is lehet, valójában ez a legnagyobb művészet...bővebben

Székely Könyvtár 60.

Vajon a tizenévesek miért örülnek jobban azoknak az íróknak-költőknek, akiket „csak úgy”, mintegy mellékesen, a magyarórákat széles ívben elkerülve fedeznek fel magunknak? A választ nem tudom, de középiskolás koromban, az 1980-as évek végén nekem is volt legalább két ilyen olvasmányélményem: Sütő István én, Dániel című verseskötete, illetve Györffi Kálmán Johannes című hosszú novellája a Mézízű napjainkból. Sütő István verseiből tíz év múlva államvizsga-dolgozatot írtam a kolozsvári BBTE bölcsészkarán, Györffi Kálmán novelláiból pedig, íme, egy vékonyka kötetre valót válogattam a Székely Könyvtár sorozatba.

Alig létezik a korosztályából még költő, aki annyira a székely nép, e föld, e vidék, e táj fia lenne, mint ő. Egy olyan zárt székely világból jött, ahol gyermekkorában még „szalontai nyelven, Arany János nyelvén beszéltek”, szigorú törvények és erkölcsök alapján működő közösségből, a rend és a hagyományok világából. Petőfi-verseket (is) tudó, szavaló apai nagyapja hatására vágott bele a költői mesterségbe, és ezt a gyerekkorban minden pórusával magába szívott világot versbe, költészetbe transzponálva hozta magával az irodalomba. (Fekete Vince)

Markó Béla legújabb kötete, a Kerítés, de ezúttal Markó teljes költői életműve – a Székely könyvtár sorozat legújabb, 50. kötete, Markó válogatott versei...bővebben

Bátran kimondhatjuk: Kányádi Sándor, a középkori énekmondók, igricek jelenkori utóda, a legélőbb mai magyar költő. És ha van egyáltalán valaki napjainkban, aki mostani, ingergazdag, de versszegény világunkban a verssel, magával a költészettel ennyire magával tudja ragadni a közönségét, ő az. Olvasók százai hallgatják szájtátva, figyelmesen templomban, iskolában, kultúrházban, klubhelyiségben stb. őt, az énekmondót, az előadó Költőt. Nincs az a terem Erdélyben, és talán másutt sincs, amelyet ne tudna megtölteni olvasóival, közönségével egy-egy találkozója alkalmával.

A hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában erőt adott, megmaradni segített. Ma sem kevesebb, amit értünk, olvasóiért tesz: a nyelvben, a szép magyar nyelvben segít megmaradnunk. (Fekete Vince)

Ott vagyunk egy majdnem új, akkor még csak pár éve épült panellakásban, a szülőfalumban, a nyolcvanas évek elején, pontosabban 1982 késő őszén. Környezetidegen épület a hegyaljai székely falu közepén, ami jócskán kirí a földszintes falusi házak közül. De ez akkor nem számít, a szocialista falutervezés sem, mert – ahogy mondani szokás – jókedvűen pattog a tűz a csempekályhában (cserépkályhában), almát majszolunk, és a gyér fényben, egy motorbicikli akkumulátoráról beüzemelt aprócska villanyégő halványsárgás fényénél Király László akkoriban megjelent kötetét, azAmikor pipacsok voltatok verseit olvasgatjuk, elemezzük, vitatkozunk róla vendéglátóimmal, a fiatal falusi tanárházaspárral. Nincsen villany, vagyis jó akkori szokás szerint éppen „el van véve”; Ceauşescu bácsi imígyen spórol a népén. Számomra akkor, tizenhét éves, érettségi előtt álló ifjúember számára vendéglátóim, mindketten az előző tanévben Kolozsváron frissen végzett tanárok, jelentették a „friss levegőt”, az erdélyi magyar centrumból hozott szellemet, az ózondús lélegzetvételt. Oda, abba a városba, az ottani egyetemre készülődtem magam is a következő év nyarán esedékes érettségi vizsga után.

Nagyon nehéz volt...

...a Páll Lajos-összesből válogatni, mert túl közel van még, mert hallom még enyhén karcos hangját, a dikcióját, amint mondja, szavalja verseit, amelyek így élőbb, katartikusabb hatással égtek belénk, másabbá, tágasabbá lett a holdudvarral, mint amikor a papírra örökített szöveggel szembesül az ember. Nehéz volt kihagyni az egyiket, beválogatni a másikat, amikor sokszor ott láttam a vers mögött a képet is, a festőállványon éppen készülő alkotást, a kínkeserves küzdést az anyaggal és a megszenvedett élettel.

Egy biztos: Tompa László nem „a székelyharisnyás költő”. Soha nem is volt az, és – jöjjenek bármilyen újabb és újabb értelmezők – reméljük, már soha nem is lesz az. Mai költő, ugyanolyan és ugyanúgy mai, mint amennyire az az ő igazi nemzedéke, a múlt század elején, Pesten iskolázott, a modern magyar irodalom hullámverésében, centrumában élő és alkotó több Nyugatos kortársa: Kosztolányi, Babits és társaik. (Jó pár héttel ezelőtt, kedves egykori tanárommal levelezvén, szóba került a sorsa, a költészete, jelentősége. És ez volt a Tanár úr levelének a végkonklúziója is Róla. Meg a Tompa-versek önarckép-jellege.)

Egy ennyire szétesett világban persze nem könnyű élni, ezért néha (igaz, nagyon ritkán!) az „elvágyódás” hangja is megszólal Ferenczesnél, mint például egyik legszebb versében, a Pastorale con mirbidezzában: „hóból sárból hűlt mezőkről / messzi tájra kéne menni / mint darvak a fellegekből / trópusokig ellebegni / el kellene tűnni innen / mint a sóhaj mint az álom / s fehér szélből varrott ingben / bukni fel egy déli plázson”. De aztán egykettőre jön a kijózanodás, hiszen hová is menekülhetünk egy olyan világban, ahol „az égbolt is / mintha kilyukadt volna / mintha perselynyílás lenne a telehold” (Minerálnájá pesznyá)? Marad végső menedékként a „csíksomlyói kishaza” a Szűzanyával („Elvette már mindenünk / győztes zsoldos bandita / csak téged hagyott nekünk / Európa s Ázsia” – Salve mundi Domina), illetve költői programként a széthulló világgal való szembesülés és szembesítés, az a program tehát, amelyről az egyik fiatalkori Ferenczes-versben, a Felcsíki legénytáncban a következőket olvashatjuk: „Nem jókedvből, muszájból, / a csárdáslábú istenit, / kijárjuk, ha járni kell”. Nos, ez a „muszáj”-ság és ez a káromkodás annyira ferenczesistvános! És annyira csíki! – tenném hozzá, ha meg tudnám magyarázni, mit jelent ezúttal ez a „csíkiság”. Úgyhogy inkább ajánlom mindenki figyelmébe a Krumpliföld, örökzöld című (szintén fiatalkori) Ferenczes-verset, örülve, hogy – ha csak egy versválogatás erejéig is – megismerhettem ezt az erős, nagyon erős és karakteres költői életművet.

Nemrégiben Baka István kapcsán jegyezte meg Keresztury Tibor a Literán egy nagyon szomorú, majdhogynem megrázó mondatban, hogy „…épp most süllyed el menthetetlenül.” „Egyetemen nem tanítják, nem kutatják, utóélete nincs, monográfia nem születik róla, nem olvassa senki, költészete mindebből adódóan szépen lassan a feledés homályába vész.

Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, „sorsának természetes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre. És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hihette, nem is remélhette, hogy vadvirágos rétek, csobogó patakok stb. várják, hanem az aszfalttól. Attól a városi világtól, ahová hirtelen belecsöppen. Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be...bővebben

Ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben kevesen érkeztek az irodalomba, mint ő. Nála mintha már a kezdet kezdetétől készen lett volna minden: a világ, a nyelv, a szereplők; be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a monológok, a helyzetek, a jelenetek...bővebben

Székely Könyvtár 59. 

Ha valaki végképp eltűnni látszik a XX. századi irodalomtörténet süllyesztőjében: ő az. Olvasni ugyanis nem (nagyon) olvassák, szavalni nem szavalják, neve és életműve az irodalomtörténetek és a könyvtárak raktárai mélyén szunnyad, várva az újrafelfedezését. Ezek, így, nagyon kegyetlen mondatok. Amikor azonban fellapoztam a marosvásárhelyi orvos-költő barátomtól ajándékba kapott, a harmincas évek elején megjelent kötetét, az volt az érzésem, hogy méltatlanul van ott, ahol van, és hogy megérdemli, hogy újra elővegyük, kihalásszuk abból a vélt vagy valós süllyesztőből.

Székely Könyvtár 54.

Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán, a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt...

Székely Könyvtár 57. 

Magyarország második világháborús részvételéről már sok könyv jelent meg. A székely származású Nagybaczoni Nagy Vilmos könyve annyiban rendhagyó a témában, hogy a szerző 1942 szeptembere és 1943 júniusa között Magyarország honvédelmi minisztere volt. Úgymond „első kézből” származó információkkal bírt arról az időszakról, belülről ismerte az akkori döntéshozó állami apparátus működését, közeli kapcsolatban állt az ország hatalmi pozícióban lévő személyeivel. Már honvédelmi miniszteri kinevezése előtt is vezető katonai funkciókban volt.

E mozgalmas, prózai vallomásokkal és kordokumetumok segítségével megírt könyv századokra visszanyúló család- és falutörténeteken keresztül mutatja be a székelység évszázadainak viharos történetét. Az időben lassan felbomló, egykori rendtartó, önellátó és önigazgató falu, s a székely menekülés (Mádéfalva), valamint a szétszóratás históriáját. A lélek örökké fel-felbukkanó "Siculicidiumait"...

Egyszer talán én is elmesélem „ruhás” tehenünk történetét, aki megette nagyanyám frissen mosott kötényét, hiszen Vári Attila, lám, milyen szépen tud írni Klotildról, a sörivó és cigarettát kedvelő szamárkancáról Volt egyszer egy város című regényében! Esetleg „Kála” Árpiról, falunk csendes bolondjáról is megemlékezem majd, aki kispárnával a hóna alatt bandukolt a falu utcáin, fejben sakkozva képzeletbeli ellenfelével, hiszen Vári Attila, lám, milyen szépen tud írni doktor Lajtáról, Klotild gazdájáról, akit az ivászaton és a kérlelhetetlen igazságon kívül csak a különféle ásványok érdekelték, mert kíváncsi volt, hogyan törik meg rajtuk a fény…

A moldvai csángóság történelmét, kultúráját, néprajzát bemutató sorozatunk következő darabja Zöld Péter csángóság sorsáról, életkörülményeiről írt levelét adja közre 1781-ből. A bevezető tanulmány Szőcs János munkája; Zöld Péter életét és munkásságát méltatja. A kötet kétnyelvű.