Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda

1973-ban Székely János egy hosszú tanulmányban konstatálja a költészet halálát, azt állítva, hogy „Ars poétikám a hallgatás...Versem: a csend.” Valójában saját költészetének elapadásától jut erre a következtetésre, menti magát a „kétségbeeséstől”. Majd eltelik hat év, és megjelenik A nyugati hadtest című kisregénye. A nyugati hadtest a huszadik század magyar irodalom egyik remekműve...bővebben

Valahányszor Balázs Ferenc műveit vagy a róla született irodalmat olvasom, óhatatlanul Thomas Mann A varázshegye ugrik be kísérőnek. Azt hiszem, elsősorban azért, mert – bár nehezen tudnám elképzelni Balázs Ferencet abban a felső tízezer számára hozzáférhető tüdőszanatóriumban – jó lett volna, ha többet él harminchat évnél, ergo: többet ír, alkot, s nem csak a Bejárom a kerek világot, A rög alatt és Zöld árvíz című főműveit hagyja az erdélyi utókorra. Másfelől Thomas Mann hőseinek túlfűtött érzelmi, szellemi életének, cselekvésre vágyó, de a cselekvésig el nem jutó, egész pontosan: az önpusztítás steril szenvedélyeinek mélyére szálló varázshegyi miliőben találtam egyféle magyarázatot a mészkői unitárius pap felfokozott mindennapjaira, hiperaktivitására. A svájci szanatórium beteg, halálraítélt, vegetáló világa mögött, az élet pillanatokkal mérhető rövidségének a tudata mélyén ott sikolt a kilátástalanság, hiánya a hitnek, a szeretetnek, ahonnan nem érdemes visszatérni az aktív, tevékeny életbe.

Tamási „Ábelére” nincs magyarázat. És nincs felelet sem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs kérdés.

Ábel mi vagyunk, mindannyian, még a legelvetemültebbek is, azok is, akik kirobbantják a fát a Hargitán, akik ügyeskedni próbálnak, és azok is, akik vállalják a havasi létet, akik ésszel-hittel, puszta kézzel küzdenek meg a mindennapokért: mind-mind Ábelek vagyunk. (György Attila)

Bizony, Ábelnek is el kellett menni a világ túlsó oldalára, hogy megtudhassa: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne...

És ez így helyes, mert ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket, sokféle utat kell bejárni. S nem is az utazással van a baj. Hanem többnyire a hazatéréssel. Ez az utolsó nagy próba.

Van, amikor azért könnyebb a rengetegben, mint az országban. Már csak azért is, mert Ábelnek néha könnyebb eltévedni az országban, mint a rengetegben – persze, csak időlegesen, hiszen végső soron mindkettő az övé. Az övé is.

Amennyiben az Ábel a rengetegben az Atya jegye alatt zajlik – hiszen mégiscsak egy atyai környezet az, kicsit zord, kicsit rideg, de otthonos, és árad a szeretet belőle, akkor is, ha semmi más nem maradt –, úgy az Ábel az országban a Fiúé. A mindenkori első, vagy harmadik, vagy nyolcadik népmesei fiúé, aki elindul szerencsét próbálni az idegenségben: no egyelőre nem hetedhétországon túlra, csak éppen „ide”, egy erdélyi nagyvárosba. (György Attila)

A 2015-ös év román-magyar irodalomtörténet szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román-magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal...bővebben

Kortárs, 2016/4.

1952 októberében – néhány magas rangú, kulákok, „jobboldali elhajlók” és imperialista ügynökök után szaglászó elvtárs társaságában – vadászatra érkezik az árkosi, államosított Szentkereszty-kastélyba Emil Bodnăraş román hadügyminiszter. Az eseményen részt vesz Asperján Rebeka egykori tanítónő és Hutera Béla hölgyfodrász is. Harminchat évvel később, „1988 hulló nyarán”, „amikor az erdélyi falvak ellen megindulnak az emberarcú buldózerek”, ők mesélik el (Diana sósborszeszbe mártott kockacukrot szopogatva, vagy a sepsiszentgyörgyi Golgota nevű kocsmában üldögélve) Boticselli Lajosnak, a történet „lejegyzőjének”, mi is történt valójában 1952 októberében, „a vénasszonyok régen ellobbanó nyarán”…bővebben

A Cirkálások szeredai emlékeimből több mint kordokumentum. Több mint lektűr, és több mint nosztalgia a sosemvolt, de mégis létező „békebeli” világról...bővebben

Székely Könyvtár 52.

A magyar nemzet ezeréves életének legszomorúbb tavaszán fogtam e könyv írásába: az első fejezetek egy-két keserű kiszólását ez magyarázza. Azzal az érzéssel ültem íróasztalomhoz, hogy e könyv írói pályám utolsó könyve lesz - halálom után, ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell írásomat az asztalfiában rejtegetnem. Az ország színe előtt róhatom le régi adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti határt, s jutalma: „honját a hazában" nem leli ...

Székely Könyvtár 53.

2017. április 21.: sorban állok a csíkszeredai MOL töltőállomáson. Előttem a sorban húszegynéhány éves, széparcú lány. Valahonnét ismerheti a kasszásnőt, mert amíg az beolvassa a két csomag piros Marlborót és az egy db. Red Bullt, kedélyesen eldiskurálgatnak. Kiderül, hogy a lány Londonba megy a barátaival, egy kávézóban kapott állást. S mondja ezt olyan magától értetődő természetességgel, hogy szó szerint görcsbe rándul a gyomrom. Pedig – állítólag – ez a világ rendje, ez a „normális”...

Duma-István András csángó költő versei. A szerző a csángó magyar közösségi élet egyik meghatározó személyisége, aki következetesen, kétségbeesetten harcol a csángók magyarságának megmaradásáért...bővebben

Alighanem hosszan el lehetne vitatkozni arról: volt-e igazából Erdélynek aranykora, s ha igen, mikor? Hiszen, ha volt is (az utókor megszépült emlékezete szerint), az aranykorban is volt minden bizonnyal ínség, betegség, cselszövés, szegénység és ezerféle más nyavalya, ami a világ ezen részén őshonosnak számít.

Azt viszont, hogy mikor NEM volt Erdélynek aranykora, egészen pontosan megtudhatjuk Cserei Mihály nemzetes uram Históriájából. Ötven évet ölel fel, székely embertől szinte szokatlan bőbeszédűséggel ez a história: s az ötven év alatt ötszáz évre is elegendő lenne, ami történik a kicsi országban 1661 és 1711 között.

1877-ben, az orosz–török háború esztendejében, amely meghozza majd Órománia függetlenségét is, Ugron Gábor, Orbán Balázs és Bartha Miklós  megszervezik az úgynevezett „székely puccsot”. A budapesti parlamentben ellenzéki képviselőként, és székelyként, tudtak ők, amit tudtak, hiszen közelebb éltek a „nagyálmú”, egyre agresszívebben nyomuló egyesült fejedelemségekhez, nem csoda tehát, hogy inkább a törökökkel tartottak.

Cseres Tibor Foksányi szoros című regényében ezt a „székely puccsot” írta meg, azaz nemcsak azt. Ha csupán magát a történetet meséli újra, bizonyára akkor is számíthatott volna olvasói érdeklődésére, ám nem lett volna több érdekes történelmi leckénél. Cseres Tibor ennél többet: irodalmat teremtett. A nagy írókra jellemző zsenialitással a  ridegnek tűnő történelmi eseményeket két olyan szerelmi történet koszorújába fonja, amelyek csehovi magaslatokon lebegve tündökölnek.

A Foksányi szoros koszorúja mellé, mintegy addendaként, bár nem mellékes jelleggel, feltűzzük Cseres Tibor másik két, moldvai magyarokról született művét, a Zöld Péter levelei a pápához és a Jaj, de magas ég című novelláit is. Úgy hisszük, hogy ekként teljesebb és egészebb lesz Cseres Tibor székely és csángó-magyar tematikájú fejezete.

Öntörvényű ember volt Nagy Imre, mindig a maga útját járta, függetlenül a körülötte zajló, folyton ellenkező végletekbe átcsapó XX. századi nagy csiricsáré zsibvásártól. És neki lett igaza, nem a különféle politikai zsibvásárosoknak. Öntörvényű volt, de sohasem önző. Mintagazdaságát is azért hozta létre éjt nappá tévő gürcöléssel, hogy egy majdani művésztelep alapjaként szolgálhasson. Nem rajta múlott, hogy ez akkor nem sikerült, a zsibvásáros kor beléköpött a levesbe.

Akinek van szeme a látáshoz, márpedig egy jó festőnek van, az írásban is izgalmas és fontos dolgokat tud elmondani. Könyve oldalain az egymást követő sorokban szemünk elé varázsolja azt, ami képein is megfog. Ahogy rajzain vonalakkal és képein színekkel mesélni volt képes, úgy szavakkal festeni is tudott. Úgy gondolom, könyve több a szokásos művész-memoároknál. A Följegyzések nemcsak a nagy festő életútjának, művészi útkeresésének érdekes részletekben bővelkedő dokumentuma, de irodalmi alkotásként is megállja a helyét. Ebben a könyvben a festő Nagy Imre íróként is bizonyított. (Molnár Vilmos)

Tamási Áronnak kevésbé ismert, ritkábban emlegetett regénye a Hazai tükör. Pedig erre a művére kapott Kossuth-díjat 1954-ben. Féja Géza Tamási egyetlen történelmi regényének nevezte, de hozzátette azt is, hogy a szerző „képtelennek bizonyult történelmi korszak ábrázolására”. Az írói szándék félreértéséről lehet szó.

Hogy a Hazai tükör nem a szó klasszikus értelmében vett történelmi regény, az Tamási Áron sajátos írói alkatának eredménye.

Székely Könyvtár 55.

Czegő Zoltán Katonabogarának cselekménye nem egy konkrét, jól beazonosítható történelmi időszakban játszódik. Ez egyfajta időtlenséget, örökérvényűséget biztosít a regénynek. Mégis, bár a falu férfilakosságával, s egyáltalán, az egész faluval történteket nem lehet pontosan kötni egy adott történelmi időponthoz, nyilvánvaló, hogy a XX. századról van szó. Arról a századról, melyben a különféle ideológiák nevében a társadalommal, vagy ha úgy tetszik, a néppel kísérletezgető Hatalom a legnagyobb romlást hozta a székely faluközösségekre.

Fele útjához érkezett a Hargita Kiadóhivatal könyvkiadási programjának száz kötetesre tervezett Székely Könyvtár nevet viselő sorozata.

2012-ben született meg az ötlet, hogy miért ne lehetne egy olyan könyvsorozat is, amelyben a székely magyar kultúra alapműveit gyűjtenék össze. Száz kötetet terveztek és most értek a feléhez, mindegyikhez Siklódy Ferenc, grafikus készített egy-egy új munkát...bővebben

Székely Könyvtár 58.

1929-et írunk. Ekkor indul el Moldvába először Domokos Pál Péter, az éppen állás nélkül maradt fiatal tanárember, hogy Bartók hatására nekilásson a moldvai csángó népdalok gyűjtésének. Talán ő sem sejtette még akkor, hogy személyes sorsa ezzel végérvényesen összefonódik a moldvai csángómagyarok sorsával. Csak azt tudta, hogy kisebbségbe került erdélyi magyar értelmiségiként talán még nagyobb felelősség hárul rá, mint elődeire. „Népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni. (...) És a népem helyett, aki nem tud szólni, miért ne szólhatnék én, akit megáldott a sors azzal, hogy el tudja mondani azt, amit a népe nem tud.”

Hermányi Dienes József 1758 őszén kezdi írni Emlékiratát, néhány hónappal később, 1759 közepén viszont már Nagyenyedi Demokritus című anekdotáskötetén dolgozik. Vajon miért hagyta abba Emlékiratát diákévei tárgyalásánál, és miért váltott át az anekdota műfajára?

Boldogabb és nagyobb népeknek diótörőik vannak. Nekünk jégtörők jutottak. Ahogy a messzi északon a felfedezők: Amundsen kortársai. És a legfurcsább, hogy a saját jégtörőnk: székely ember, embör, ahogyan falujában is mondanák. Tamási Áron hírlapi írásait olvasom, a Jégtörő gondolatokat. Ezekből az írásokból kell válogatnom egy kötetre valót. Manapság publicisztikáknak nevezik őket, pedig nem azok. Ahhoz túl őszinték, és igen: a korabeli, míves publicisztikákhoz képest darabosak, kissé falusiasak, kopottasak, noha a szőttesük igen szép. Talán megbocsátja nekem, nekünk Áron Bátyánk, ha azt mondom: ez a válogatás, a két kötetbe összecsomagolt hírlapi írások igazak, de nem jók. Így együtt nem. Halála után adták ki: nyilvánvalóan nem tehet róla.

A legtöbben, akik még olvasunk, ha Tamási publicisztikájára gondolunk, a Jussomat ne vitassátok jut eszünkbe. Joggal. Őszinte, szívből jövő sírás, könyörgés, napbanézés: ahogyan a szántóvető ember teszi a jégverés után. Méltó párja Kós Károlyék Kiáltó Szó című röpiratának.