Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta

Az ember természetes igénye, hogy élményeit, tapasztalatait történetekbe foglalva mondja el, és így fejezze ki magát. A történetmesélő az elmondottakkal nyilvánítja ki, hogy miként és hogyan részese a világnak, arról miként és hogyan vélekedik. Az emlékezés nemcsak felidézi, hanem magyarázza is a múltat, az emlékek példát adhatnak és megerősíthetnek. Minden közösségnek megvannak a maga történetei, legyen szó egy népről, népcsoportról vagy egy kisebb közösségről, egy faluról vagy egy családról...bővebben

„És most útjára bocsátom életem történetét. Az életrajzomat. Nyugodt vagyok. Hogy ezt megírtam, ezzel is jót akartam. Amit vállaltam, szívvel-lélekkel csináltam, és őszintén. És végtelen örömömre szolgál, hogy úgy el tudtam néha merülni ebbe a munkába, hogy egészen elfelejtkeztem magamról. Nem volt könnyű...

Ezen életem leírását azon elhatározásommal indítottam el, hogy a jövő utódaimnak, családjaimnak és minden katolikus keresztény magyar testvéreimnek, akik ezt elolvassák, nem a magam dicséretét akarom méltatni, hanem Isten dicsőségét emelni szerénységemből, ahogy tehetségemből telik.

Egy esztendő 365 napja nemcsak hétköznapokból és munkaszüneti napokból, hanem ünnepnapokból és eseménykhez kapcsolódó évfordulókból is áll. Ma már elég nehéz eligazodni a világnapok, a nemzeti ünnepek és az emléknapok sokaságában. Napjainkban ezért egyre nagyobb igény van a különböző évfordulókhoz, eseményekhez kapcsolódó megbízható összeállításokra. Az embereknek, a nemzeteknek és a vallási közösségeknek, az egész nemzetközi közösségnek szüksége van az ünnepekre, mert ezek által erősödik az egymáshoz tartozás és kötődés, az egymásrautaltság érzése is. Ezzel szemben vannak olyan vélemények is, hogy túl sok az ünnep, és hogy korunk rohanó embere nem is tud már ünnepelni. Valójában nem az a probléma, hogy hány ünnep vagy jeles nap van egy évben - ki-ki ünnepeljen a saját választása és érdekeltsége szerint -, hanem hogy miként viszonyulunk ezekhez az ünnepekhez, teszünk-e, és mit az adott ünnepnap által meghirdetett közös cél vagy eszme megvalósítása érdekében. (Bozóki Antal)

Péter László grafikusművész a Belgrád melletti Székelykevén született, nevelkedett, és már családos férfiként a délszláv háború idején települt át Magyarországra. Az elmúlt két évtized óta tartó távolléte se idegenítette el övéitől, máig is az al-dunai bukovinai székely közösség hűséges gyermeke. Könyve nem módszeres néprajzi gyűjtés eredménye, hiszen elmondása szerint a kötetben olvasható történeteket gyerekkora óta sokszor hallotta családjában a "székeliektől", a hertelendyektől, a sándoregyháziaktól. Most ezeket több évtized után visszaemlékezve leírta, megszerkesztette, kikerekítette, illusztrálta...

Kiadványunkban Szegedtől Titelig (a Tisza jobb és bal partjától mintegy 20-20 kilométer távolságot érintve) kidolgoztunk egy kerékpáros túraútvonalat. Adatgyűjtésünk során felkerestünk 49 települést. Ezek leírását most átnyújtjuk: tájékozódjanak afelől, hogy milyen látnivalók várják az érdeklődőket, ismerjék meg az adott település legjellemzőbb tulajdonságait, a tájat, az embert, aki ott született, él vagy az elhunytak életművét, mindezt vázlatosan.

Nem a Tisza-völgyről írunk, nem a Vajdaságról, nem a Délvidékről, véleményünk szerint a Tisza mente (Potisje) elnevezés a legalkalmasabb az általunk bemutatott vidékre.

Fogadják szeretettel kiadványunkat mind az itthoni, mind a határon túli érdeklődők, mert bár a határ elválaszt, de a Tisza összeköt bennünket.

Dr. Tóth Imre szerkesztö

A 66 évet élt Arany Jánosról hatvanhat történetet elevenítünk fel – életéből és műveiből. Előkerülnek a teremtés, a bűn, a megváltás, a megigazulás problémái. Tehetsége és jelleme egyaránt kidomborodik mindegyikőjükből. Végigolvasva e kötetet nemcsak „a ballada Shakespeare-jét” látjuk, hanem azt a küzdő művészembert is, aki (Babits szavai szerint) „egész életét egy Hamlet életévé tette”...bővebben

A Napló című folyóirat fiatalon elhunyt főszerkesztőjének, Keszég Károlynak emlékére hirdették meg 10 éve Közegellenállás címmel riportpályázatot. Ennek díjnyertes munkáit gyűjtötte össze Tóth Lívia újságíró.

Hazatérőben történeteket mentene írónk önmaga és az olvasók számára, örökségmarasztaló szenvedéllyel. Átsuhan egykori tájakon, múltidéző örömmel beszélget a régi - létező vagy léthatáron túli - társakkal. Megengedő szeretettel, gyakran a derű bájával. Bolyongásai során felkeresi hajdani iskoláit, meg-megáll a Tópart utcán, majd a Népkert fái alatt, vagy éppen a lassan hullámzó vizet szemléli a bátkai kompról. Képzeletének vásznán erőteljes vizualitással elevenednek meg a kiapadhatatlan mesélőkedvvel visszavarázsolt emlékképek, s nem pusztán azért, mert szívesen és gyakran ül oda a festők asztalához. Közben egyfajta számadás is készül a keresett és megtalált volt-otthon őrizetével...bővebben

Hogy miért döntöttem a délvidéki magyarság 1918–1945 közötti, negyed évszázadnál is hosszabb eseménytörténetének az elkészítése mellett? Mert meggyőződésem, hogy ebben a korszakában a táj lakója a hódoltság korához fogható megpróbáltatásokat élt át, és bármilyen felkészületlenül is köszöntöttek rá a zord idők, ez a közösség akkor, azokban az esztendőkben váltotta meg belépőjét a jövőjéhez, úgy, hogy, azzal a következő nemzedéket is helytállásra kötelezte. A megmaradás nagy kihívása ma is, változatlanul érvényes. (A szerző)

A kötet a vajdasági magyarság történetét foglalja össze, szigorú időrendben. Mivel az itt élő magyarság a sorsát soha sem irányíthatta saját maga, a kötet is kitekint a területet befolyásoló magyarországi és jugoszláviai eseményekre.

A sorozat következő kötetet elérhető itt.

Nem téveszthető szem elől, hogy a kronológia mint műfaj egyszerre objektív és szubjektív. Az objektivitás igényének azzal tehet eleget, hogy minél pontosabban rögzíti azokat a tényeket, amelyek benne szerepelnek. Szubjektív viszont mindenképpen abban, ami belőle kimaradt, tehát ami a szerző értékrendjét, súlyozás elveit tükrözi.

A sorozat előző kötete elérhető itt.

Vékás János kronológiájának második kötete, a Magyarok a Vajdaságban 1955–1959 is elsősorban azon időszak korábban még fel nem tárt eseményeinek tárgyszerű leírását tartalmazza, amelyek meghatározták a vajdasági magyarság helyzetét. Az első kötetben többnyire az írott sajtóból merít, míg a kronológia második kötetében az Újvidéki Rádió eddig még nem publikált műsoranyaga alapján mutatja be a történéseket, folyamatokat. Mindezek mellett idéz a Belgrádi Magyar Nagykövetségnek a magyar külügyminisztériumhoz küldött jelentéseiből is. Rávilágít arra, hogy milyen időszakban hogyan viszonyultak az itteni magyarság kérdéseihez, valamint azt, hogy az államközi viszonyok hogyan határozták ezt meg. Nem kevésbé fontos az sem, hogy a Szovjetunióhoz való viszony milyen mértékben határozta meg ezeket a folyamatokat. Úgy a jugoszláv–szovjet, mint a magyar–szovjet viszony alapvetően rányomta bélyegét arra, hogy ezt a kérdést hogyan kezelték.

A következő négy drámát olvashatjuk a kötetben: Halál Argoszban, Kamarazene, Mire megjössz és Istensegíccs.

Töredékek a délvidéki magyar műkedvelő színjátszás múltjából, jelenéből.

Versek.

Egy falumonográfiát tart kezében az olvasó, amely a vegyes népességű bácskai település, Pacsér történelméről és magyar lakosainak népi műveltségéről, elsősorban nyelvéről, népdal- és néprajzi ismereteiről szándékozik számot adni. A kötet sajátossága az emlékezés és a mentés. A sorok közül azonban az is kiviláglik, hogy a holnapért mindig - és olykor igen keservesen - meg kellett küzdeni...

A kötet tisztelgés a Radnóti-centenárium jegyében a 80 évvel ezelőtt született neves irodalmár emléke és a csaknem fél évszázaddal ezelőtt készült mű időszerűsége és korszerűsége előtt.

Pomogáts Béla felvidéki és erdélyi hasonló témájú kötetei után ezúttal a délvidéki vonatkozású írásait is elolvashatjuk egy csokorba szedve. Megvizsgálja a nemzet és irodalom kérdését, a hagyományok értékmegőrző szerepét, majd időben haladva tekinti végig a vajdasági vonatozású irodalom történetét. A klasszikusok...

Három emberi sorsról olvashat a kötetet kezében tartó olvasó. Egy pacséri, egy Pacsérról az Óperenciás-tengeren túlra és egy – nem egészen olyan messziről, de azért mégis – idegenből erre a vidékre, pontosabban a Pacsérral szomszédos Bácskossuthfalvára került ember életéről. Az első két történet igazándiból a XX. század első felében élt bácskai szegény emberek, a két kezük erejére támaszkodó napszámosok mindennapjait örökíti meg, bepillantást engedve vidékünk akkori gazdasági és társadalmi viszonyaiba. A harmadik élettörténet nem a kétkeziek világába kalaluzol el bennünket. Sokkal inkább az azt elhagyók, a XIX. század végén azt feledni vágyók, a minden, még becstelenség árán is felfelé kapaszkodók világába. Érdekes tanúságokat vonhat le magának, aki az élettörténeteket figyelmesen végigolvassa. (A szerző)