Dotnet Kft., Budapest

Húsz éve múlott immár, hogy szakadatlanul – transzcendálunk. Azaz: át-átnézünk az adott határvonalon. a lehetséges még-nem adott irányába. Közírásban, versben, regényben, társadlomtudományi publicisztikában, antipozitivista műbírálatban, valamennyi jelentősebb honi írásműfajunkban egyaránt. Nem annyira elméleti síkon, mint inkább gyakorlatilag; kevésbé programatikusan, inkább praktikusan.

(Részlet az előszóból)

„A jelen filológia monstre-dolgozat az Egy kisebbségi kismagyar kiséletmű kritikában és bibliográfiában elbeszélve tehát igenis azért állt össze, igenis azért fércelődött megtervezett, átgondolt, racionálisan megkomponált egésszé, mert kiizzadója vele és általa önállóan akart formát adni az életnek.

Mert vele és általa vélte még az életösztönnél is erősebben demonstrálni, hogy hat és fél évtizedének kisebbségi kismagyar kistitáni (de szándéka szerint sohasem »titánkodó«!) szellemi munkájával, alkotó erőfeszítésével maga is teremtményből teremtővé, alkotottból alakítóvá vált.

Mert vele és általa akarta felmutatni az organikus egészet, az élet/életmű már-már építészeti elvek szerinti megszervezettségét, megszervezhetőségét.

Mert igenis vele és általa szeretné elkerülni a feledést, a szétesést az időben.

Vele és általa akarná – nagyon akarná! – átverni, átejteni, kijátszani a pontosan, illúzióromboló biztonsággal és precizitással közelgő végső »nagy« Véget – nehogy előtte, még tőle innen, ama hat és fél évtized minden küzdelme alattomosan, feltűnés nélkül, kis halálokban morzsolódjon szét.” (részlet a szerzői bevezetőből)

„Van ezekben a versekben jó adag kiábrándultság-tudat is, egy olyan fajta közérzetnek a megnyilvánulásaként, amelyből az izmusok legelkeseredettebbje, a dadaizmus született. (…)

De líra-e egyáltalán, amit művel? Nem férhet hozzá kétség, mert énje zaklatottságának és a mai ember problematikája felé irányultságának hőfoka, visszatarthatatlan vallomáskényszere, érzelmi hátterű indulatkitörései a lírai költészet alapismérvei közül valók.” (Vajda Gábor, 1977)

„Bosnyák István protestáló nemzedékében is egyike volt a leghangosabbaknak, ma viszont [1980] talán az egyetlen az Új Symposion első generációjának tagjai közül, aki, nem törődve azzal, hogy képvisel-e konkrét társadalmi megbízatást vagy sem, hogy nyilvánosan elhangzó véleményét különféle bizottságok jóváhagyták-e vagy sem, fenntartja az egyéni szemlélet kialakításának jogát. Ennek értelmében a Levelek a pannon azfaltról tulajdonképpen egy vitáért égő értelmiségi vallomásai kultúránk eredményeiről és hiányosságairól. A hangsúly természetesen az utóbbira esik, hiszen a langyos kritikátlanság nemzedékárulás, világszemléleti következetlenség lenne a harcos publicistától. (…) Bosnyák István ma is több tekintetben elégedetlen kultúránk jelenlegi állapotával. Ám immár nem felelősnek vélt emberek felé röppenti elégedetlenségének nyilait; maguk a millió apróságból összeszövődő körülmények lesznek felelősökké azért, mert a jugoszláviai magyarság jelentős hányada még ma is félírástudatlan, hogy alkotóink valójában szellemi vákummban élnek. Bosnyák írástudói felelősségérzete a múlt felé mutat, s egyrészt a sok száz éves hagyományok folyamatosságának hiányában, másrészt pedig a világháború végétől napjainkig érvényesülő művelődéspolitika hiányosságaiban jelöli meg provincializmusunk okait.” (Vajda Gábor, 1980)

Baranyai B. István (1940–2009)

Alkotói pályája négy és fél évtizede alatt szépirodalmi, publicisztikai, kritikai és irodalomtörténeti írásai és interjúi számos napi- és hetilapban láttak napvilágot.

A legendás Új Symposion folyórat főszerkesztőjének, egyetemi tanárának, az újvidéki Hungarológiai Intézet egykori igazgatójának és a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság megalapítójának, Baranyai Bosnyák Istvánnak életműkiadása újabb kötettel gazdagodik. A Sokágú síp a szerző kiadatlan tanulmányait, kritikáit, cikkeit, publicisztikai írásait tartalmazza. A több évszázadot átfogó, a honfoglalástól Janus Pannoniusig és Arany Jánosig ívelő irodalomtörténeti áttekintések, valamint a huszadik század művelődéstörténetét és filozófiatörténeti, politikaelméleti összefüggéseit vizsgáló írások a nemzeti identitás befolyásolta kulturális emlékezetformákkal szembesítenek. A huszadik század magyar irodalmának problémái vagy a kortárs művészeti törekvések, az intézménytörténeti, folyóirattörténeti vonatkozások a regionális dimenzióval kiegészítve hangsúlyozódnak. Az európai hagyományok és déli szláv kultúrák hatását áttekintő gondolkodásmód éppen az etnikumközi dialógus mérlegelésével válik a nemzeti önismeretet erősítő törekvéssé.

Az életműsorozat mostani kötetet Baranyai Bosnyák István 1975-ben megjelent munkájának (újvidék, Forum Könyvkiadó, Symposion Könyvek 41) ismételt kiadása. A szerző tanulmányaiban, esszéisztikus gondolatkísérleteiben a Sinkó Ervin-i opus frissnek mutatkozó szellemiségét, szintetikusságát ismerte fel. A közép-európai forradalmár megszállott értelemkeresése és igazságkutatása foglalkoztatta elsősorban. Az emberi cselekvés intenzivitásának privát és kollektív dimenziója, az etikai életvitel rehabilitálhatósága érdekelte, végső következtetéseinek levonása közben az oeuvre jelentőségének, hatástörténetének összefüggéseit mutatta ki. Műve egyúttal a személyes hangoltság pátoszát, pedagógiai optimizmusát sem nélkülöző kortárs individuum önvallomása is. A folytonosságot igyekezett nyomon követni, a vizsgált alkotások esztétikai-etikai vonatkozásainak pontos számbavételével, valamint a művészember létetési határhelyzeteinek, gyötrő dilemmáinak nyomatékosításaival.