A József Attila-díjas költő, író, művelődéstörténész, szerkesztő, Tóth László (1949) legújabb esszékötete kettőskönyv, olyan rendhagyó (szellemi) önéletrajz, önarckép, mely mások portréjának felrajzolásából kerekedik ki: azt keresi, írónk ki(k)ből s miből építkezett eddigi több mint négy és fél évtizedes pályája során. Hiszen miként az életben, az irodalomban sincsenek élesen kijelölhető határok: mindkettő folyamatos határátlépések, határsértések sorozata.
Könyvének egyes fejezeteihez azokat a mestereit, pályatársait, íróbarátait idézi meg a 20. század második feléből, akiknek világa – többé vagy kevésbé – az ő világa is (volt), s amely mára már egyre inkább eltűnőben van. Egyetértve Gróh Gáspárral, aki Mészöly Miklós kapcsán írta le: „…ahogyan létünket meg kell teremtenünk, úgy az emlékezet sem eleve adott. Emlékeinket is meg kell teremtenünk. A történet nyersanyag, az emlékezés teremtés. Az emlékezés a lényünk szerinti lét világra segítése.” Így Tóth kötete ilyen értelemben bízvást nevezhető akár a teremtés egyik könyvének is…
A kosár üres
