Székely Könyvtár 52.
A magyar nemzet ezeréves életének legszomorúbb tavaszán fogtam e könyv írásába: az első fejezetek egy-két keserű kiszólását ez magyarázza. Azzal az érzéssel ültem íróasztalomhoz, hogy e könyv írói pályám utolsó könyve lesz - halálom után, ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell írásomat az asztalfiában rejtegetnem. Az ország színe előtt róhatom le régi adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti határt, s jutalma: „honját a hazában" nem leli ... Úgy állítom ország színe elé a székely népet, amilyennek gyermekifjúságomtól életem alkonyáig láttam: erényeit nem túlozom, hibáit el nem titkolom. Gyermekifjú koromban e népnek élete kedves, mosolygó idill, férfikorom s főképp életem alkonyának idején - dráma. Lélekrendítő dráma. A népem élete is, az enyém is. Az olvasó választhat hajlandósága szerint a két könyvre nőtt történet közül: idill az egyik, dráma a másik. Ám jólesnék, ha amazt nem mosolyogná le, emettől nem riadna vissza. A Nagykunság földjén, Tóth János kedves barátom meleg fészkében folytattam s fejeztem be könyvemet. Reggelenként kaszálgattam, kapálgattam: így tápláltam az őserőt, az édes anyaföld legdrágább ajándékát. Így tudtam megóvni testemet, lelkemet az elernyedéstől. Kaszálgatás, kapálgatás. Kelet felé sóhajtozás, közbe-közbe írogatás, körülöttem hontalanságomnak, lelkem jelétől elszakadt árvaságomnak nehéz bánatát enyhítő meleg szívek - legyen áldott a móricztanyai ház, annak gazdája, minden lakója!
Móricztanyán, 1920. szeptember végén
Benedek Elek
A kosár üres
