,, Ez már a második, délvidéki vérengzésről szóló kötete Rencsényi Hajnal Elvirának, amit nagyon szeretek, pedig kemény, kíméletlenül szókimondó szöveg. Mégis, ahogyan azt Kiss Tibor (Quimby) énekli az egyik számában, a szöveg ,,zsinóron húzza maga után a szívem''''. Húzza abba a rettenetes 1944-es őszbe, amikor összedrótozott kézzel, mint a barmokat hurcolták el véreinket. Nem ,,az'''' embereket, nem ,,egy'''' nemzetet, hanem Jámbor Sándort, Koroknai Imrét, és még sorolhatnám a neveket, akik mind személyes ismerőseink, van arcuk, családjuk, tudjuk, mit mondtak, mit gondoltak utolsó perceikben. Nem is hiszem, hogy fikció volna ez a dramaturgia, inkább a kollektív tudattalanból feltörő közös tudás. Máshogy nem is történhetett. Azt mondják, az az esemény okoz traumát, amiben tehetetlenséget élünk meg. 1944 őszén, 1945 tavaszán egy egész nemzet szenvedett traumát, s most hetven év elfojtás után lassan kezd kipárologni a fájdalom, lassan tisztulni a seb. Minden szembenézés gyógyulás. Ez a könyv pedig terápia.'' ''Farkas Adrienne „
Rencsényi Hajnal Elvira, a Szabadkán élő újságíró második kötete az Ártatlanok igazsága. Ez is mint az első, az Arcok a tömegsírból című az 1944-45-ben Délvidéken ártatlanul kivégzetteknek állít emléket.
Egyéni, de mégis sok tekintetben hasonló sorsokat idéz, bemutatva az áldozatok utolsó óráit, perceit a túlélő családtagok emlékei alapján. A mű forrásként szolgál az utókornak arról, hogy 1944-45 telén a titói kommunista partizánok által elkövetett népírtás hogyan tört kerékbe egy nemzedéket a Délvidéken. Huszonhat történet szerepel az első kötetben, huszonkilenc egyéni sors és egy teljes gimnáziumi osztály tragédiája a másodikban. A két kötetben megírt férfi áldozatok átlagos életkora alig haladja meg a 40-et, 55 özvegy és 131 gyermek maradt árván utánuk. Emléket állít a zombori Gimnázium 17 éves tanulóink, tanárainak, és egy velük együtt elpusztított csecsemőnek is. Kiknek megmagyarázhatatlanul és elfogadhatatlanul rövid élete tovább rontja a szörnyű statisztikát. Rencsényi Hajnal Elvira az áldozatok dédunokájának nemzedékeként a szülőföldjén élve, a kisebbségi sorsot vállalva, nem kis bátorsággal rajzolja elénk az ártatlanok igazságát.