A 19. század végének műemlékvédelmi munkái során alkalmaztak először - ha nem is nagy számban és rendszeresen, hiszen ekkor még modern értelemben vett régészeti kutatásokról nem volt szó - a dokumentálás eszközeként a fényképezést. Sajnos azonban a hivatalos műemlékvédelem lehetőségeit meghaladta az ország műemlékeinek, s ezen belül várainak-várromjainak módszeres fotográfiai megörökítése. Így rendkívül esetleges, hogy egy-egy emlékről hol és milyen fényképfelvétel maradt meg. Emiatt nem lehet kellőképp magasra értékelni Müllner János munkásságát, aki 1910 körül több száz várat keresett fel és örökített meg gépével Fraknótól (Forchenstein) Munkácsig (Mukacseve) és Déváig (Deva) a történeti Magyar Királyság területén. Kötetünk a jeles sajtófotós várfelvételeinek legjavát mutatja be s teszi így közkinccsé. Jelentőségét növeli, hogy hasonló átfogó tematikus gyűjtésről nincs tudomásunk, s ez még akkor is figyelemre méltó, ha nem kifejezett tudományos igényű vállalkozásról van szó: a képek többségét Müllner egy évszázaddal ezelőtt saját, egyéni lelkesedéséből készítette.
„Egyesek értetlenül állnak az előtt, hogy mi vitte távoli vidékekre, mi késztette arra, hogy szépséges tájakat, hegyormon magasodó, büszke várakat, romokat örökítsen meg. Hogy a történeti Magyarország várairól készült képeit saját elhatározásból vagy megbízás alapján készítette, eddig nem sikerült kideríteni. A várakról készült képeinek száma több százra tehető. Ebben az albumban 278 képe 132 magyar vár, többnyire »bús düledékeit« ábrázolja.
A kollektív tanácstalanság számomra érthetetlen. A várak esetében aligha a megrendelés, sokkal inkább a romantikus szenvedély vihette a fáradságos utakra, különben nehéz megmagyarázni, hogy a több mint 100 évvel ezelőtti körülmények között, nagy, súlyos felszereléssel, úttalan utakon, hegyeket mászva, gyalog, esetleg szekéren zötyögve járta volna be feleségével, aki társa volt a laborálásban, a nem egyszer Isten háta mögötti vidékeket. Ezek a képek nem illeszthetők a riport- és szociofotók sorába, hiszen nemhogy nem az ember a tárgya a várképeknek, s ha meg is jelennek rajtuk, az mondhatni, a fényképész szándéka ellen történik, jóindulattal szólva mellékesen, a távolban, mintegy kikerülhetetlen részeiként a tájnak.” Jankovics Marcell
"Müllner János a maga részéről eleget tett a korától elvárható dokumentációs kötelezettségnek. Egy olyan összeállítást hagyott ránk, amely még sokáig hasznos segédanyaga lehet a középkori és koraúj- kori Magyar Királyság az ő idejében még sok esetben tetővel ellátott, lakott, de ma már csak romként álló várait kutató osztrák, szlovén, horvát, szerb, román, ukrán, szlovák és magyar régészeknek, építészeknek és művészettörténészeknek - mindazoknak tehát, akiknek feladata és kötelessége ezzel az örökséggel foglalkozni."
A kosár üres
