Ferencz László négykötetes munkáját – megtisztelő feladatként – csak a legnagyobb elismerés hangján lehet ismertetni, értékelve azt, hogy a szerző milyen hatalmas adat- és anyagtömeg feldolgozására vállalkozott. A mű, mint kézikönyv, páratlannak minősíthető a magyar orvosi irodalomban és méltó reprezentánsa az erdélyi orvosi iskolánknak. A címbe foglalt „kézikönyv” fogalom világosan tükrözi a szerző szakmai szándékát: nem tankönyvet alkotott, mert óriási anyagát memorizálni, „megtanulni” szinte lehetetlen, bár megfelelő ismeretszerzésre is alkalmasnak minősíthető, ha a tanulmányozó ügyel arra, hogy ne vesszen bele a részadatok, jelek és szindrómák tömkelegébe. Azonban a könyv alapvetően a belgyógyászati (és nem csak!) gyakorlatban felmerülő problémák, diagnosztikai nehézségek megoldásában segít, amikor is az orvos „kézbe veszi” a könyvet és áttanulmányozza az oda vonatkozó passzusokat. A kézikönyv-sorozat III. kötete általánosságban a tápcsatorna, majd közelebbről a máj, az epeutak, a hasnyálmirigy, lép és a vese megbetegedéseinek diagnosztikáját és az ultrahangos diagnosztika tárgykörét veszi górcső alá.
A kosár üres
